"(...) Az írott riport, a helyszíni, szociografikus igényű beszámoló műfaja az utóbbi másfél évtizedben partikulárisabbá vált. Jogaiba visszahelyezhették volna a rendszerváltás óta eltelt évek. De - valljuk be, mi olvasók - szinte már közönnyel lapozunk át egy ózdi, miskolci, viharsarki, menekülttábori, kórházi, anyaotthoni riportot. Az első, ötödik, tizedik üzembezárás még megráz, a százhetvenedik már nem, s előbb támad részvét egy távoli földrengés áldozatai iránt, mint egy közeli éhező, hulladékgyűjtő család iránt.

Vannak, akik konokul mégis rögzítik, és elénk tárják ezeket a történeteket. Kényszeresen? Romhányi Tamás írásai precízek, olykor rigorózusak, a tények, történtek ismertetésére vállalkoznak és nem magyarázatukra, s nem is a történetekben szereplők "ábrázolására". Kemények, mint egy szociofotó (emlékszünk még erre a műfajra, s nagy korszakára?), részletezők, mint egy leltár, pontosak, mint egy jegyzőkönyv.

"Két évtizeddel ezelőtt, lelkes gyakornokként az újságírót a társadalmi igazság őrének képzeltem, aki leleplezi a rosszakat, megmutatja a jókat. (...) ma már szinte mindent a vesztesek szemszögéből látok" - mondja Romhányi 2000-ben az egyik díja alkalmával. S valóban, ennyit csinál: megnyit egy szemszöget. Az áldozatét, a vesztesét. A tekintet pedig a részvét helyett a részvételt ajánlja fel. Nézd, te is lehetnél - mondja a szerző. Magadat is láthatnád. Az olvasó - ez persze a felületen zajló reakció - megrendül és megdöbben; ennek nyomán felháborodik: micsoda állapotok vannak nálunk. A politikai- és bulvárzajban, a fogyasztásra ösztönző reklámok villódzásában nem tűnik fel, hogy tényleg.. (...)"

A teljes szöveg a hvg.hu blogjában olvasható!