hvg.hu: Nemrégiben zárult a hagyományos KAFF, a magyar animációs szakma éves seregszemléje. Milyen volt az idei felhozatal? 

M Tóth Éva animációs művész. A technológia nem nőhet a szabadság fölé © hvg.hu

MTÉ: Tagja voltam a KAFF előzsűrijének, és alkalmam volt végignézni az összes Magyarországról benevezett egyedi animációs filmet, vizsgafilmet, reklámfilmet, illetve előzetest, spotot. Széles és gazdag választék volt, nagyon sok fiatal alkotó részvételével, ami a műfaj iránti töretlen lelkesedésről tanúskodik. A magam és a zsűriben helyet foglaló társaim – Féjja Sándor filmtörténész és Radu Igazság rendező – szándéka egyaránt az volt, hogy minél több munka kerüljön a versenyprogramba, nem csupán a megméretés miatt, hanem hogy a szakma szembesüljön az aktuális tartalmi-formai kihívásokkal, ízlésbeli különbözőségekkel. A legújabb generáció jelenléte igen erőteljes volt, és a nemzetközi zsűri ezt díjakkal is megerősítette. Közben a mesterek – néhány impozáns kivételtől eltekintve – haloványabbnak mutatkoztak.

hvg.hu: A magyar animációs művészet mennyire illeszkedik a világtrendekhez? Van mai és speciálisan magyar íz? És ha igen, ezt mennyire képesek felismerni és elfogadni külföldön?

MTÉ: Igen, van magyar íz. Például Szilágyi Varga Zoltán Jegyzőkönyv… című artisztikus, ugyanakkor egy súlyos emberi-társadalmi problémát hátborzongató erővel megjelenítő filmje talán sehol máshol nem készülhetett volna el. Elmondható ez a folyamatosan készülő és sikeres Magyar népmesék sorozatról is. De elég sajátos akár Gyulai Líviusz, akár a korábbi fődíjas, Orosz István grafikai és animációs művészete is. Az egyediség hatása mindig erőteljesebb a sémáknál. Az idei kecskeméti fődíjas, a fiatal Ducki Tomek nagyszerű és abszolút internacionális filmet készített. M Tóth Géza Oscar-jelölt Maestro-ja is készülhetett volna bárhol a világon, mégis magyar, sőt a magyar ízeket árnyalja.

hvg.hu: Az animációs film drága műfaj. A rendszerváltozás után atomjaira hulló intézményi háttér romjain azonban nyilvánvalóan új élet sarjadt. Került valahonnan pénz, vagy hobbisták tartják fenn a műfaj művészi ágát szakmai elhivatottságból és saját zsebből?

MTÉ: Hogy lesz-e pénz, ez afféle futurológiai kérdés... Ha nem lesz, akkor is készülnek majd valahogy animációs filmek, mert tele vagyunk tehetséges megszállottakkal. Ehhez már csak megszállott producerek, forgalmazók, mecénások kellenének. De művek mindig lesznek, és nézők, interaktív játékostársak, alternatív médiumok is, mert ez a műfaj már a mindennapok a része, nincs nélküle internet, tévé, mobiltelefon, sőt, egyre inkább játékfilm sincs. Optimista vagyok, és tanárként nem is lehetek más, hiszen látom a friss erőket.

Az animációs filmek amúgy elsősorban pályázati pénzekből készülnek Magyarországon. Főleg rövidfilmekkel lehet pályázni a Magyar Mozgókép Közalapítványhoz (MMKA) és a Nemzeti Kulturális Alaphoz (NKA). A hosszabb filmek finanszírozása zűrösebb, mert az animációra juttatott alapítványi pénzek összesen annyit tesznek ki, mint egy egész estés játékfilm költségvetése. Ez a százegynéhány-milliós tétel jut ma az animációs művészetre Magyarországon. Persze az a trükk bevethető, hogy egy hosszabb mű esetében játékfilmes pénzekre pályáznak az alkotók, sőt, ilyen művekkel már a producereket is meg lehet keresni. Végül aztán minden évben szép számmal készülnek filmek, hiszen enélkül meg sem lehetne rendezni például a kecskeméti animációs fesztivált.

hvg.hu: Az új számítógépes technológiák – amelyek kiválthatják az idő- és pénzigényes rajzolást – nem könnyítettek a helyzeten?

MTÉ: De, az új technológiák fontos segítséget jelentenek az animációs művészetben, hiszen viszonylag olcsóbban lehet segítségükkel művelni a műfajt. De ne legyen tévedés; abból, hogy valaki összerak valami mozgóképes anyagot a gépén, még nem lesz műalkotás, ahogy például a zeneszerkesztő programokkal összeeszkábált darabokból sem. Közben a régi – festésen, rajzoláson és filmezésen alapuló technológiák – is továbbélnek, illetve új módszerekkel ötvöződnek. Az a film, amin most dolgozom, éppen így készül. Számítógépet használunk, de kézzel is rajzolunk és animálunk. Az alkalmazott technológia mindig attól függ, hogy mi az, amit látni vagy láttatni szeretne a művész.

Ha a való világot jobban közelítő látványt szeretne valaki, ahhoz nagyon jó a számítógép. De sokan nem úgy húzzák az elektronikus ceruzát, mint az ecsetet. A számítógép jó, de ott van benne a fenyegetés, hogy miatta elsorvadhatnak a régi bevált megoldások. Pedig ha az embernek van egy elképzelése, amit 35 milliméteres filmen jobban meg tud valósítani, akkor meg kellene lenniük a feltételeknek, hogy így dolgozhasson, még ha esetleg a számítógépes megoldás jóval olcsóbb is. Amúgy az elektronikus kép sajátossága más, mint a celluloidé. A számítógépes technika jobban megfelel például a színes, nagy foltokkal operáló anyagoknak. De a fekete-fehér, vagy finom vonalakkal dolgozó animációknál rengeteg technikai probléma merül fel. Az interferencia szinte kiszűrhetetlen, az anyag a különböző minőségű monitorokon, képernyőkön elkezdi önmagát animálni, ha pedig ezt ellensúlyozandó, speciális szűrőket használunk, akkor tönkremehet a látvány.

hvg.hu: A műfaj mindeközben mintha mégiscsak technologizálódna. A rajzfilmezés sokat veszített népszerűségéből, de amikor megjelentek a számítógéppel előállított animációs filmek, új felvirágzás kezdődött. Ellen lehet állni e trendnek?

MTÉ: Az elektronikus megoldásokat elég jól ismerem, hiszen hosszú ideig egy nagy reklámügynökség art direktoraként dolgoztam, mégis igyekeztem távol tartani a digitális technológiát saját grafikai világomtól. Bár ez ma már egyre inkább megúszhatatlan. Ez nem jelenti, hogy egyszerűen követni kellene a Hollywoodban érvényesülő új technikai trendeket. Ezen az alapon ugyanis mindenki Shreket csinálna, ami nem volna túlságosan szabad dolog, mert rögtön meg kellene felelni a piac elvárásainak. Márpedig ha egy független művész kiadja a szabadságot a kezéből, a munkája azonnal érvénytelenné válik. Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy ami szórakoztat, az érvénytelen. A Nyóckeren például halálra nevettem magam, mert jókedvű és hiteles volt. Ez a világ nem áll nagyon távol tőlem. Kifejezetten szeretem például Phil Mulloy groteszkbe hajló munkáit, amelyek szellemükben, a társadalmi problémák görbe tükörben való bemutatásában sok hasonlóságot mutatnak a Nyóckerrel vagy a South Parkkal. Mulloy lehet talán az etalon azoknak az animációs alkotóknak, akik a kortárs művészet felől érkezve próbálnak hitelesen megjelenni. Az ő filmjeiben ugyanis nincs engedmény sem a minőségben, sem az autonomitásban, mégis közös dolgainkkal foglalkozik, nagyon provokatív módon.

hvg.hu: Ezek szerint a közönségfilm és a művészfilm az animációs műfajban is élesen elválik?

Capillaria

MTÉ: Hosszabb távon semmiképpen sem. Vannak komoly teljesítmények a magyar művészetben, amelyek útjelzőül szolgálhatnak: Reisenbüchler Sándor vagy Kovásznai György életműve mellett nem mehet el egyetlen alkotó sem. Reisenbüchler 1812 című, 1972-ben készült munkájáról Hap Magda, a film vágója később azt mondta, hogy tulajdonképpen klipet vágtak, a képszerkesztés ugyanis pontosan a később nagy teret szerzett műfaj szabályainak megfelelően zajlott, csak akkor még nem tudták, hogy ezt később így fogják hívni. Ezek az elemek aztán később a közönségfilmekben is visszatértek. A kísérletek nélkül nincs mainstream.

hvg.hu: A szélesebb publikum az animációs filmek zömében már készre gyúrt, gyakran igen egyszerű gondolatokat kap, amelyeket egyszerű árucikként megvásárolhat. Vajon a korábbi művészi kísérletek eredményei tényleg képesek beleépülni a divatos filmekbe?

MTÉ: Tagadhatatlan, hogy néhány fontos, a közönséghez vezető csatornát elveszített a szakma. Például régen a mozikban nem csak filmhíradót, hanem úgynevezett kísérőfilmet is vetítettek. Sok kedvelt rajzfilmhős ennek köszönhette népszerűségét. De nemcsak népszerű rajzfilmek voltak láthatók, hanem művészi igényű alkotások is. Például Jankovics Marcell Sisyphus című filmje, amelynek minden kockája gyönyörűen meg volt rajzolva, festve. A közönségnek az a része is találkozhatott a művészi animációval, amelyik sohasem látott volna hasonlót. Manapság a magyar animációs művészek előtt nyitva a világ, a filmjeik rengeteg díjat nyernek, de valahogy még a köztelevíziók műsorába sem képesek beférkőzni ezek az művek.

Ennek ellenére jelentős a fejlődés. Nagyon sokan vállalják, hogy az új digitális technikákat használják, s igazán komoly szakmai tudást érnek el a felhasználásukban. Szerencsére együttműködnek a nagy öregekkel, például a Macskafogót létrehozó Nepp-Ternovszky párossal és viszont. S a fiatalabb generációból ismertté vált alkotók, például Csákovics Lajos és Weigert Miklós éppen az említett produkcióban együtt dolgoznak az idősebb mesterekkel. Szóval van átjárás. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen is nagyon ambiciózus munka folyik. A sokféle kölcsönhatásból elég sok egyedi film születik. Ezek mind meg fogják találni az útjukat a közönséghez. Persze nem egyforma sebességgel, s nem azonos úton. Hogy csak egy példát említsek: bizonyos videojátékokban nagyon kreatív és színvonalas animáció jelenik meg, s nem baj, ha a fiatalok ebbe az irányba tapogatódznak. Érdekes lenne kitalálni olyan megoldásokat, irányokat, amelyekből nagyon egyedi, nagyon kreatív és önálló dolgokhoz juthatnánk el.

hvg.hu: Ahhoz, hogy ezek a művek hassanak, a befogadó közegnek is bizonyos ismereti és gondolkodási szintre kell jutnia. Nálunk azonban a közízlést és gondolkodást jobbára a sematizáló tömegmédia határozza meg. Hogyan harcolnak ez ellen?

MTÉ: A műforma rendkívül érdekes abból a szempontból, hogy milyen fajta animáció nevezhető egyáltalán műnek. Ez koncepció kérdése. De minden produkció értelmezéséhez befogadó közeg, befogadó ember kell. A befogadáshoz pedig koncentráció, sőt, olykor fegyelem szükséges, ami egyáltalán nem jellemző erre a korra. Az emberek zöme jobban szereti, ha ki van találva a dolog, s neki már nem kell agyalnia rajta. Emiatt az sem véletlen, hogy kiválasztódnak olyanok – ők a művészek –, akik azzal foglalkoznak, hogy létrehozzanak dolgokat, alkotásokat. Az arányok a lényegesek: a művész tudja, hogy miből mennyi kell, s az elemek hogyan hatnak egymásra, végül a befogadó személyre. Ez azért nem olyan könnyű, mint amilyennek egy-egy kész műben látszik.

A slendriánság és engedékenység azonban mindenféle műfajban eluralkodhat. Jobb volna kicsit visszamenni a fegyelem irányába. Mert a szabadság csak akkor jó, ha az embernek van stabil arányérzéke, ami lehetővé teszi számára, hogy elkerülje a kóklerkedést. Sajnos mind gyakrabban látni olyan „műveket”, amelyek letisztultságukat, mondanivalójukat, koncepciójukat és megoldásaikat tekintve leginkább a lakodalmas hányásra emlékeztetnek. Ítéletet persze csak az idő mondhat igazán, mert a végén az arra érdemes életművek majd igazolják magukat.

hvg.hu: A filmművészetben különösen fontosnak tűnik, hogy egy-egy mű jól érthető üzenetet hordozzon. Ha ezt az üzenetet képes értelmezni egy eléggé széles, fizetőképes vagy befolyásos közönség, az népszerűséget, pénzt és elismertséget hozhat. E tendencia a mai művészi animációban is érezteti a hatását?

MTÉ: Nem tudom, vajon szeretnék-e üzenni?! Azért foglalkozom animációval, mert jólesik. A művészeket foglalkoztatja egy-egy probléma, s úgy vélik, ennek kibontása egy olyan nyelven, amiről azt gondolják, hogy a legjobban tudják beszélni, közelebb visz a probléma megoldásához. Én a látvány felől indulok, s úgy intézem, hogy nincs vége a megkezdett történetnek, hagyom a nézőt, hogy maga gondolja végig, adja meg a saját megoldását. Nem narratív film esetében kulcskérdés a megfelelő zene is. Sok film azért válik porossá idő előtt, mert a filmkészítés idején esetleg divatos zenéjük elavul. Ezért érdemes egyedi hangzást vagy nagyon különleges zenéket használni, hogy a film ne váljon trendfüggővé.

Jól meg kell gondolni, mit csinál az ember, mert egy másodperc 24-25 kocka, s az egyedi filmek gyakran szabadkézi rajzolással, festéssel és fotografálással készülnek. Rofusz Ferenc Oscar-dijas filmje, A légy csak két perc hosszú, de két évig készült. Ezért talán érthető, ha az egyedi animációkat készítő művészeknek ez nem egyszerűen a hivatásuk, hanem a mániájuk is. Nevezzük inkább professzionális szenvedélynek. Ez manapság nem nyújt megélhetést, de amikor a rajzfilm szórakoztató vagy reklámalkalmazásaiból még viszonylag jól meg lehetett élni, akkor sem volt olyan kolléga, aki ne művelt volna valami mást, szintén elhivatottan. Ehhez a műfajhoz sokoldalú személyiségek kellenek.

hvg.hu: Egy-egy film rendkívül hosszú produkciós periódusa nem teszi lehetetlenné a koncentrált munkát? Hogy évekig készül egy film, az a műfaj sajátja, vagy csak a pénztelenség következménye?

Capillaria © hvg.hu

MTÉ: Karinthy Capilláriáján dolgozgatunk éppen. Azért „csak” dolgozgatunk, mert akkor lehet folytatni a munkát, amikor éppen pénzt tudunk pályázni a következő rész megvalósításához. Ez egy hosszabb film lesz, mint az eddigi munkáim, s nagyobb stábbal is készül. Akkor indult, amikor pár éve az NKA magyar irodalmi műből készítendő filmek forgatókönyveire írt ki pályázatot. Az ehhez elnyert összeg persze a filmre nem elég. Az MMKA-nál általában több pénzre lehet pályázni, de még siker esetén is további források, például támogatók, befektetők kellenek, hiszen a Capilláriát eleve kétszer 25 percesre, televíziós vetítésre terveztük.

Ez egy Gulliver-parafrázis a 20-as évekből, s Karinthynak a nőkkel való speciális konfliktusáról szól: a groteszk történetnek vannak humoros és elgondolkoztató irányai is. Jó lenne két éven belül elkészülni vele, mert attól tartok, az idő haladtával én magam is túl sokat változom, máshogyan csinálnék meg dolgokat, másképpen rajzolok, másképpen húzom az ecsetet stb. Ez pedig a mű egységét kezdheti ki, ami az értékét és érvényességét ronthatja. Szóval vigyázni kell, hogy a lelkesedés ne csökkenjen. Nagy a várakozás bennem, hogy mi lesz ebből.

hvg.hu: A Capillária meglehetősen pikáns történet. Érdekes, hogy éppen televíziós bemutatásra szánták. Gondolja, hogy képernyőre kerülhet valamikor?

MTÉ: Ezt nehéz lenne megmondani, hiszen kevés megjelenési lehetőséget kap a televíziókban az animációs művészet. A Karinthy-mű esetében a prüdéria valóban további akadályokat jelenthet. A Capillária a nőnemű oihák víz alatti társadalmának leírása, ahol a hímnemű bullokok (akik furcsán elsorvadtak, s gyakorlatilag nem többek egyetlen hímtagnál) alávetettségben senyvednek. A bullokok megjelenítése különösen érdekes feladat volt. Kicsit „cartoonos”, karikaturisztikus lett a megoldás, de így is tartok tőle, hogy lesz, aki furcsállja majd a látványt: hogyan lehet ilyet lerajzolni?! Érdekes módon a női nemi jegyek közszemlén voltak mindig, de a férfiasságot eltakarták egy fügefalevéllel. Az ízlésben erős konzervatív fordulat ment végbe, csökkent a nyitottság és nőtt a prüdéria.

Meixner Zoltán