Keith Haring: Macho Camacho portréja, 1985 © Műértő |
A kiállított anyag (egy darab kivételével) a művész életében közvetlen bizalmasára bízott alapítványa gyűjteményéből érkezett. Jelenleg ez a legátfogóbb tárlat a világon. Létrejötte elsősorban Havadtőy Sámuelnek, Haring New Yorkból hazatelepült egykori barátjának, Néray Katalinnak és Szipőcs Krisztinának köszönhető, aki a műveket válogatta és a termeket berendezte. Havadtőy évek óta forszírozta ezt a bemutatót; egy éve már kamaratárlatot is szervezett Haring nyomataiból a MemoArt galériában. Az alapítványban megőrzött művekről azt gondolhatjuk, hogy az el nem adott kategóriát képviselik - annál nagyobb szerencse, hogy ez az anyag járja a világot.
A néhány elvártan színes, figuratív vagy szőnyegszerűen pszichedelikus festmény mellett a fekete tusrajzok máris egy komorabb hangulat felé viszik a tárlat összképét. Ahogyan az újságpapír fekete betűi a faeredetét előbb-utóbb megmutató, egykor fehér papíron egyfajta megkérdőjelezhetetlenség elfogadására szoktattak, úgy ezek a rajzok és sorozatok szintén azt üzenik összképükben: „ez a világ most”. A híradás - a saját üzenet helyett a közvetítői elbeszélés - abban is testet ölt, hogy Haring inkább narratívákat ábrázol, s csak ritkán „nyilatkoztat ki” - sőt azt is meg merem kockáztatni, hogy a kinyilatkoztatásai is inkább középre csomózott narratívaszálak. Az Arthur Segalnál is alkalmazott, összeolvasandó képkockafüzérből álló képek vagy sorozatok - kézenfekvő módon - a képregény műfaját adaptálják. Haring művészetének veleje, hogy miféle elbeszélés közléséért vesz kezébe ecsetet.
Közlései víziószerűek. Nemcsak mert a stílusa rendkívül redukált vonalas minimum, s nem is csak mert témáiban nem kisrealista, ami miatt a részleteket jól fölismerhetően beépíteni kényszerülne. Művei delejes hangvételét a delej kiábrázolása tetézi, sőt jóformán a delej legtöbbször maga a narratíva.
A világ amúgy nem látható rendezőelvei, működésének mozgatórugói központi témái Keith Haring művészetének. Az imádatot kiváltó hatalom és a hatalmat megszerző, azzal visszaélő birtokos egyféleképpen: szabadon álló, sugárzó vonalak hozzáadása révén ad megfejtést az ábrázolt jelenségekhez. A „radiant baby” - Haring fő „tag”-jeként, kvázialáírásként használt formulája - is ezekkel a rövid vonalakkal keríttetik körbe. Ezek a rövid vonalak azonban - mivel nem folyamatosan indulnak ki a test középpontja mögül, hanem egy burok határa után jelennek meg, hirtelen véggel - nem a tápláló Napként tisztelt Rétől örökölt gótikus-küllős dicsfényekkel azonos delejes minőséget ábrázolnak, hanem valami egyebet. A képregények másik komponenséből, az életveszélyes, szorult helyzetbe került szereplők megtágult idejét jelentő, rendkívüli energiát elégető állapotából származnak, amely eredetileg sugárirányban széttartó verejtékcseppekként vonult be a poppátoszformulák eszköztárába. A sugárzó baba olykor atombomba-gombafelhőben jelenik meg. William Burroughs - Haring közeli barátja - szövegeiben bukkan föl efféle azonosítatlan eredetű sugárzás. A minduntalan jelen lévő repülő csészealjak szaggatott vonalakban bocsátanak átváltoztató töltést kutyára, emberre egyaránt.
Aki az akkor alig ismert és kutatni sem igazán akaródzott AIDS-vírust egészen könnyedén elfogadja buzi- és niggerkiirtó állami fejlesztésnek, tán nem érdekes, hogy Haring miféle vélt háttérfolyamatokat közöl rajzaiban? A William Burroughs által is követett, harminc évig Európában élt amerikai festő, író, költő, performanszművész Brion Gysin példáján felbuzdulva Haring immár nem újságcímlapok szavaiból készített lakosságmegtorpantó falragaszokat, hanem az emberi és állati szervek szabad és groteszk grafikai kombinációiban tobzódott. A testnyílások, végtagok, törzsek és fejek egymásba játszhatósága ritkán jár sikeres üzenetátadással, Haring esetében azonban a kortárs hegemón kultúrára nézve nagyon is hatásos mérgeket hoz létre.
Épp ez az, ami most kikerült a LuMú falaira, s egy kortárs sztár újraértékelése közben alkalmat adhat egy sor egyéb megszokás, hitszerűség megkérdőjelezésére is. Illetve a budapesti gyűjtemény részét képező Szárnyasoltárt (1990), az életművet nagyjából lezáró, attól tartalmában el is határolódó alkotást is érthetővé teszi.
(Megtekinthető november 16-ig.)
Paksi Endre Lehel
Az írás a Műértő októberi számában jelent meg.
