A kiváló amerikai kritikus, Peter Schjeldahl „megváltás másodkézből”-ként jellemzi a felismerést, de iróniájával csak a nézőt illetően van igaza. A megállapítás ugyanis ugyanolyan erővel érinti a művészt is, akinek a felismerés vagy inkább az elismerés - ilyen vagy olyan szinten - lételeme. Különösen így lehet ez Magyarországon, ahol a nagy kortárskiállító intézmények az elmúlt 20-25 évben nagyrészt elfeledkeztek a „karrierközépi” retrospektív kiállítások szerepéről és fontosságáról.

Csörgő Attiláról „épp jókor” derül ki a szélesebb magyar közönség számára, hogy személyében milyen kiemelkedő kortársat ismerhet meg. Az Észak-Rajna-Vesztfália tartomány által adományozott Nam June Paik-díjon túl (Műértő, 2008 december) de a hamburgi Kunsthalléban rendezendő kiállításon még innen, egy olyan, európai szinten jegyzett alkotó munkáit sikerült ugyanis - egyelőre még viszonylag könnyen - egybegyűjteni a Ludwig Múzeumban, akinek újabb műveiért lassan megkezdődik a nemzetközi sorbanállás.

A mostani kiállításon amellett, hogy a régóta ismerhető művek új fényben mutatkoznak, a nemzetközi érdeklődés indokai is pontosan kirajzolódnak. A három részre tagolható tárlaton -- időképek-időszobrok, hámozott terek, görbült terek - a legszembetűnőbb a gondolati irányok és tematikák következetessége. Mintha a művész által kiválasztott optikai és térproblémák feldolgozása vagy megoldása a kezdetektől fogva eltervezett pályákon mozogna, pontosan tartva az imaginárius cél felé; a pályákon pedig egylényegű az alkotó személye, a létrejött mű és a hozzá vezető út. A kilencvenes években még úgy tűnt, Csörgő munkáinak hátterében esetleg csupán a kelet-európai művészek barkácskultúrája, a „kényszerű arte povera” áll - a kinetikus művekhez használt anyacsavarok és zsinórok vagy egyszerű satuk első látásra erre utaltak. A későbbiekben azonban kiderült, hogy Csörgő még a nagyobb lehetőségek birtokában is megmarad a keze ügyébe eső eszközöknél, az egyszerűen feltett - ugyanakkor rendkívüli mélységű - kérdésekre egyszerű eszközökkel adható válaszoknál. A barkácsoló kelet-européer hasonlata helyébe így a környezetébe zárt emberé lépett, az általa választott forma pedig utólag az adott probléma egyetlen adekvát megoldásának tűnik.

Csörgő Attila: Hámozott csendélet (részlet), 2008. Térbeli formává hajtogatott papírszalag, magángyűjtemény, Zürich

Munkái esetében a fizikai problémafelvetések mögött mindig alapvető szobrászi és általános művészeti kérdések húzódnak, többek között a lenyomat, a körbejárhatóság vagy a teljes kép problémája. Eddigi munkásságát tekinthetjük akár átfogó és összekötő elemnek a konceptuális művészet és a geometrikus törekvések között. Amikor installációjában a nagyméretű fatartályokból finoman pereg le a homok, a homokszemeken áthaladó fény jelensége is két okból érdekli: egyrészt mint az árnyék, másrészt mint a geometriai alapformák forrása. Az árnyék és a fény, a tér és a kép kezelésén szinte mindenütt átüt a tény, hogy Csörgő Attila Maurer Dóra legjobb tanítványa.

A formai és műfaji pontosságon, valamint a következetességen túl a művek intuitív gyökereik és tudományos vagy gépies burokba helyezett költőiségük nyomán válnak általánosan érdekessé. Most is kiderül, hogy a Plátói szerelem-sorozat együttese és külön-külön bármely darabja a magyar képzőművészet elmúlt évtizedeinek egyik csúcsalkotása: az emelkedő és süllyedő, összeálló és szétbomló hurkapálcák rendszere, ritmusa és törékenysége egyszerre filozofikus, poétikusan tiszta és ironikusan kiforgatott.

A Ludwig Múzeum kiállításán az általános felismeréseken túl mindhárom műcsoportra és az egyes művekre koncentrálva is szembetűnhetnek az eddig rejtett vagy kevésbé feltűnő jellemzők. A hámozott terek között például nem csupán a hámozás terve vagy eredménye, hanem maga a dokumentálás aktusa kerül előtérbe. A Hámozott város I. című munkánál Csörgő New Yorkban felhőkarcolók háttere előtt egy szintén magas épület tetőteraszán állva-ülve hajtja végre a hámozást. Nemcsak a dokumentáció válik azonossá a művel, de az alkotófolyamat és maga az alkotó is bekebeleződik. A lehántott és kiterített felületű környezetben szinte az escheri illúzió mintájára létezik minden kívül és belül: leképező és leképezett egyszerre két helyen.

Csörgő Attila: Gömb-örvény III/I 1999-2002., lambda print A művész és a Galerija Gregor Podnar Berlin/Ljubljana tulajdona

Jól kiolvasható a művek együtteséből - egyfajta „vidám” és privát tudomány részeként - a periferikusnak tűnő fizikai és optikai problémák iránti érdeklődés. Csörgő hatalmas installációt épít egy apró kockának. Ugyanitt óriás protézisekként tükörrendszerek és kamerák nagyítják és formálják befogadásunkat, alapvetően megismerhetetlen és kaotikus környezetben. Csörgő kiindulópontja nem is a megismerhetőség, hanem maga a kísérletező kedv: az a feltételezés, hogy minden leutánozható, de minden lehetne egy kicsit másként is. Megidézi magában a westernfilmeken látott jelenetet, a lovas kocsi „visszafelé pörgő” kerekével és a rendelkezésére álló eszközökkel megpróbálja megteremteni az illúziót. Ha kísérletezés közben a véletlen a kezére játszik - a véletlen ezt csaknem mindig megteszi -, mindez kicsit módosul: a tárcsák és fények rendszerében a küllők már látszólag három- vagy négyféle mozgást végeznek. Ugyanez az eljárása a Ferde víz problémája esetén, ahol az egyszerű Öveges-kísérleten túllépve végül valódi optikai (Maelstrom-) „pokol” jön létre.

Csak a műveket együtt látva válik nyilvánvalóvá, milyen általános metafora Csörgő Attila művészetében a „beleírhatóság”. Szinte valamennyi művén felbukkan a fogalom, hol a körbe, hol a gömbbe, hol egy narancshéjba, hol egy kockába vagy éppen a kamerába írható alakzat formájában. A „beleírhatóság” egyben az önmaga (fizikai) működési területét lehatároló művész működésének is metaforája. Az általa megélt világ nem leírható, „csupán” valamibe beleírható. Félgömbjeit fénnyel írja bele a térbe. Teljes teret mutató kamerával negatívban önmagát írja bele a környezetbe. Kimetszéssel formát és tömeget teremt. A médiaművészeti high-tech, az ipari gömbkamera ebben az esetben felesleges sallang lenne, amely csak elterelné a figyelmet a teremtett tárgyról. A létrejövő banális fizikai tárgyak persze szinte maguktól szorulnak háttérbe, mert a hangsúly a folyamatokon és a módszereken van. A néző együtt járja be a művésszel a létrehozás gondolati fázisait, és önmagában építi fel az imaginárius teret meg a konceptuális geometriát. Míg a művek a bejárt és bejárható utakra mutatnak, addig az egész kiállítás sokkal inkább tekinthető kiindulópontnak, amely nemcsak egy valóban nagy kortársé, hanem egyedi etalonként a magyar közönségé is lehet.

Mélyi József

A kiállítás megtekinthető 2010. január 10-ig.