Mozart: Don Giovanni
Karmester és rendező: Fischer Iván
február 24. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Ahogy előbb-utóbb a karakteres dirigensek, Fischer Iván is elkezdett érdeklődni a zenés színpad iránt. Pontosítsunk: a színház iránt, hiszen gyakran találkozhatunk vele prózai premiereken, és az elmúlt harminc évben, ha operán, vagy operarészleten dolgozott, progresszív személyiségeket választott munkatársnak, hogy a hazaiak közül csak Ascher Tamást vagy Halász Pétert említsük. Glyndebourne-ban a három da Ponte-librettóra írt Mozart-mű közül a Così fan tuttét vezényelte Nicholas Hytner rendezésében, és szokás szerint európai turnéra vitte. Elhozta Budapestre is az előadást, most már a Budapesti Fesztiválzenekarral, majd a Figaro házasságát játszotta el a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, végül a Don Giovannival tette teljessé saját da Ponte-trilógiáját 2010 februárjában.
A Figaro házasságában a színpadon helyezte el a zenekart, amely körülölelte az egyszerű dobogókból álló játékteret, színes, árnyalt és összehangzó zenekari tónust biztosítva. Most is dobogók adják a cselekmény keretét, a zenekar pedig az árokban kapott helyet. Méghozzá nagyon határozottan kettéosztva, a húros hangszerek a dirigenstől balra, a fúvósok jobbra: ez a nézőtér felől nem mindig (főleg a lírai jelenetekben nem) hallatszott jól. Elfogadhatjuk azonban koncepciónak, ha azt célozza, hogy minden dolce szín helyett érdes árnyalatok hangsúlyozzák a drámát.
Pető Zsuzsa/ Művészetek Palotája
Jó ötletnek bizonyult a tetőtől-talpig befestett, szoborszerűre maszkírozott színművészeti egyetemisták néma együttese: ők a fekete dobogók között változatos és látványos csoportokba rendeződve, eleven díszletként funkcionáltak. Don Giovanninak, véli Fischer Iván, afféle Mórickaként, mindig „azon” jár az esze, mindenütt melleket és combokat lát. A báli jelenet „Viva la libertá!”-jának diadalmas felkiáltása is inkább a szexuális szabadosságot élteti, semmint a felvilágosodás gondolatait. E felfogást persze lehet vitatni, Mozartot sajnos már nem kérdezhetjük meg… Egy biztos: sem a zene, sem a színpadi történés nem tolakodott a másik elé, nagyjából egyensúlyba került. Bár a professzionális rendezői segítség egy-egy ponton elkelt volna, néha „lukas” maradt a kép.
Bevált partnereket választott Fischer Iván az előadáshoz, melynek egyik fontos értéke, hogy mindenkinek jól érthető a szövegmondása. Hogy ez mennyire alapvető európai standard, azt a Masettót játszó budapesti Don Giovanni, Molnár Levente igazolta. A müncheni Staatsoper jelenlegi közalkalmazottja hangban, figurában, szövegben, mozgásban egyaránt remekbe formált alakkal aratott megérdemelt sikert. Kevésbé bársonyos hangot is lehet (kell) szépen formálni, ahogy a címszerepet éneklő Tassis Chrystoyannis tette. Orgánumából, fizikai alkatából egyaránt hiányzik az a varázs, ami primer magyarázatot adna, mivel vesz le a lábáról minden nőnemű lényt, ám kiélt, rutinos kalandorként bevált. Megyesi Zoltán Don Ottavio második felvonásbeli áriájával excellált, a bécsi verzió számára komponált „Dalla sua pacé”-t Fischer Iván nem játszatta. Sunhae Im korábban René Jacobs keze alatt formálta meg Zerlinát, nála szerzett tudása integrálta a sztárszereposztásba, amelyet Laura Aikin (Donna Anna), Juliane Banse (Donna Elvira), Kristinn Sigmundsson (Kormányzó) és José Farhilda (Leporello) neve jelzett.
Albert Mária
Gramofon zenekritikai műhely
