Bartók+Európa – Miskolci Nemzetközi Operafesztivál
június 9–20.

A Miskolci Nemzetközi Operafesztivál, ha szerény külsőségekkel is, de megtartatott; hatvanöt programból csupán öt maradt el, és a művészek, valamint a vendégek önkéntes adakozása a kultúra fantasztikus erejét igazolta. A tizedik sorozat nem egy szerzőt vagy egy stílust, hanem otthonunkat, Európát állította Bartók neve mellé, köszöntésképp a következő évben esedékes magyar EU-elnökséget. Így a választás minden korábbinál nehezebbnek bizonyult: vajon mit emeljen ki a recenzens a tizenkét nap bőséges kínálatából?

Balról: Janez Lotrič, Rost Andrea, Horváth István, Kocsis Zoltán

Miskolci Nemzetközi Operafesztivál

Az Észt Nemzeti Opera vendégjátéka mindenképp előtérbe került, Erkki-Sven Tüür témájának és hősének magyar vonatkozása okán. Wallenberg, a Budapesten üldözöttek százait mentő, Budapest és talán Debrecen között eltűnt svéd diplomata sorsának megannyi tanúja máig sem adott megnyugtató választ, hogy valóban mi történt vele. Az opera, igen helyesen, nem is ezt a kérdést feszegeti, hanem más síkra emeli Wallenberg ügyét. Nem egyértelműen pozitív hőst állít a színpadra, hanem naiv, ezért hatalmi játszmáknak könnyen áldozatul eső alakot, akinek sorsa nem a dicső megváltás. Egy erőskezű dramaturg még feszesebbé tehette volna a több évtizedet átfogó cselekményt, így Tüür hallgatható zenéje is jobban érvényesülhetett volna. Dmitrij Bertman rendezése arra törekedett, hogy a darab minden, a magyarnál kevésbé informált környezetben is érthető legyen. Így bizonyos momentumokat szájbarágósan túlhangsúlyozott, de alapvetően ironikus látásmóddal közelítette meg a művet, amelyet látni és hallani hasznos lett volna Budapesten is.

Ahogy a moszkvai Helikon Színháznak, a Gerai Állami Színháznak is lassan rajongótábora alakul Miskolcon. Tavaly Berg Wozzeckjét játszották, idén Britten Lukrécia meggyalázása című operáját hozták a fesztiválra. Matthias Oldag Lukrécia-rendezése éppolyan világos képet adott erről a remekműről, amint tavaly a Wozzeckről. Keresetlenül, mellőzve az erőltetett aktualizálást, mégis a jelenben tökéletesen érvényes előadást élvezhettünk, magabiztosan, értőn játszó énekes színészek tolmácsolásában.

A finisben került a fesztivál programjába egy egészen friss kortárs alkotás, Elen Kats-Chernin Dühöngő élet című ifjúsági operája; az antwerpeni Flamand Opera produkcióját április végén mutatták be. A Miskolci Kamarazenekart és a főként fiatal énekesekből álló nemzetközi csapatot Daniel Inbal határozottan fogta össze. A komolyabb dramaturgiai beavatkozás ennél a darabnál is elkelt volna, bőbeszédűen szól a mű két fiatal hétköznapi pokoljárásáról. A cseh származású rendező, Igor Bauersima példaszerűen kevés, de egyszerű és jól működő eszközzel ábrázolta a szerteágazó történetet.

A fesztivál koronája kétségkívül Richard Strauss Daphnéja volt, Rost Andreával a címszerepben. Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikusok, valamint a Nemzeti Énekkar fantasztikus mennyiségű és minőségű munkával hozta létre az előadást, amely sajnos a következő koncertévadban mégsem kerül be a kiváló akusztikai környezetet biztosító Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe. Ez a gyönyörű alkotás másfélórás morális példázat az antik világból. Igazi élvezetet annak nyújt, aki fogékony a szimbolikus, költői beszéd iránt.  Rost már kilépett a naiva és szubrett szerepkörből, egyre magasabb ormokat vesz célba, és mindig azokat hódítja meg először, amelyekhez nincs szüksége oxigénpalackra. A Daphné emelkedett lírája a sajátja. Vele összemérhető (például megjelenés vagy tartás tekintetében), minden szempontból stílusos énekesnőt talán csak a nemzetközi sztárok között találni. Igaz, lehetőség is szükséges ahhoz, hogy valaki bizonyíthassa kiemelkedő kvalitását, ebben Rost Andreát szerencse is kíséri. Kocsis Zoltán az együttes élén olyan ragyogó-sötétlő-villódzó színeket kevert ki a hangszerekkel és az énekhangokkal, amelyek ihletett, földöntúli érzetet keltettek. Jó lenne mielőbb viszonthallani ezt a páratlan szépségű hangvilágot.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely