Egyszer azért én is elkövettem egy súlyos hibát - Portré Szepesi Györgyről

„Pluhár Istvánon nevelkedtem, az ő közvetítéseit hallgattam 1936-ban a későbbi olimpiai bajnok úszó Székely Évával a csillaghegyi strandon. Csak sportolókkal voltam együtt, ez a világ érdekelt” – nyomatékosítja a számtalan elismerése után a napokban a FIFA-életműdíjjal is kitüntetett, 90 éves sportriporter, hogy számára a partvonal mellett is ugyanolyan dicsőség volt végigélni a magyar sport legsikeresebb időszakát, mintha a pályán lett volna. „Angyalföldön, grundon nőttem fel”, az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumba, majd a Berzsenyibe járt. A világháború alatt munkaszolgálatra kötelezték. Apját a holokausztban vesztette el. „Ha egy nappal korábban érek haza, megmenthettem volna, ezt azóta sem tudtam feldolgozni.” A háború után eleinte közgazdásznak tanult, de „kiderült, hogy a világon semmit sem értek hozzá”, így minden energiáját gyerekkori álmára, a rádiózásra fordíthatta. 1945-ben már válogatott futballmeccset közvetíthetett, lelkes stílusával később az „aranycsapat tizenkettedik játékosaként” tartották számon. Összesen 49 magyar olimpiai aranyérmet közvetített, és bár „mindig rádiósnak tartottam magamat”, műsorvezetője volt egyebek mellett A hét című televíziós hírmagazinnak is. 1975-től három évig a rádió bonni tudósítójaként dolgozott, onnan az MLSZ elnöki székébe csábították vissza, de a magyarok mexikói focivébékudarca után, 1986-ban lemondott. Húsz éve a rádiótól vonult nyugdíjba.

Korábban újságíró feleségével – akivel 64 éve házas – 1959 óta egy XII. kerületi társasházban él, fiuk Berlinben végzett orvosként. Rendszeresen úszik, „de volt egy betegségem, ki kellett hagynom pár hetet”. Meccsre ma is kijár, a tévében csak „a Gundel Takács-féle vetélkedőt nézem meg a feleségemmel”, egyébként „rádiót hallgatok reggeltől estig”.

- Nemrég a magyar sportsajtó halhatatlanjának választották. Nem hiányzik a mikrofon?

– Hiányzik, még úgy is, hogy minden szerdán van néhány percem a Sportvilágban. A hallásom sokat romlott, de ha mikrofon van előttem, kiveszem a hallókészüléket a fülemből, és nem érdekel, más mit mond, csak beszélek.

– Ugyanolyan magas hőfokon kommentál, mint régen? Annak idején meccsek előtt együtt is élt a csapattal. Mennyire tudott így objektív maradni?

– Ki mondta, hogy objektív voltam? Szusza Ferivel, Puskás Öcsivel, később pedig Tichy Lajossal mindig elfogult voltam, nagyon jó barátaim voltak. Pedig nem is a Vasasban játszottak.

– A futballnyelv néha erősebb, mint amit a mikrofon elbír. Hogy maradt mentes az indulatos, trágár kiszólásoktól?

– Egyszer azért én is elkövettem egy súlyos hibát. A németekkel játszottunk 1957-ben, és volt egy Kelbassa nevű centerük, aki először gólt rúgott nekünk, majd volt egy újabb nagy helyzete. Akkor véletlenül azt mondtam, hogy ajjaj, ez a Kelbassa ezt majdnem el... – itt kis szünet következett – ...szúrta. Kaptam is érte a fejemre. Pedig a mai világban már fel sem tűnne.

– Minden meccsre, eredményre emlékszik?

– Nemrég éjjel bevertem a fejemet, de ami benn van, azt nem lehet kiverni belőle. Minden csapat, meccs bevésődött. A játékosok nevét jó előre begyakoroltam, nehogy úgy járjak, mint Tabi László. Ő úgy közvetített egy osztrák–magyart, hogy egyedül Zsengellér nevét ismerte. Ilyeneket mondott: „Zsengellérhez közel pattog a labda”, vagy „Zsengellér nem kapta meg a labdát”.

– Ha már fociszerelem, miért nem lett futballista?

– Tízéves koromban együtt játszottam Szusza Ferivel, és az egyik meccsen tíz perc után kiálltam. Rám kiáltott: mit csinálsz? Mondtam neki, hogy téged csodállak. Erre ő: akkor legalább dumálj. Tudtam, hogy az ő szintjét úgysem fogom soha elérni, akkor inkább majd beszélek a fociról.

– Sokan mondják, hogy a stílusa, lelkesedése fölött eljárt az idő, és a jövő a higgadt elemzőké.

– Dehogy! Ezt csak úgy lehet jól csinálni, ha az ember együtt él a játékkal. Különösen, ha a mieink vannak a pályán. Ha semleges mérkőzést közvetítek, fölösleges a magas hangvétel, bár egy-egy gyönyörű jelenetnél akkor is fölemelhetem a hangom. Egon Ervin Kischnek a futballközvetítésekről írt, 1928-as tanulmánya lett az ars poeticám: a szpíkernek úgy kell közvetítenie, hogy még azok a nagymamák is izguljanak, akik soha nem voltak mérkőzésen.

– Angyalföldiként nem csak a Vasas-drukkerségbe nőtt bele. Akkor is baloldali beállítottságú lenne, ha nem a munkásmozgalmi hagyományairól híres kerületben cseperedik fel?

– Nem tudom, de én a gyártelepen nőttem fel, mert apám ott dolgozott. 1944 februárjában léptem be a szocdemekhez, és erre nagyon büszke vagyok.

– Szívében baloldaliként könnyű volt azonosulnia az előző rendszer elvárásaival? Vagy megcsinálta a maga kis kompromisszumait?

– Azt mindenki megtette. De senkinek sem ártottam, ezt nyugodtan ki merem mondani. Persze az ember sok mindent elhibáz, akkor is, ha jó szándékú. A mai fejjel én sem állnék ki – mint tettem azt 1956-ban – a Rádió erkélyére, hogy csitítsam a népet.

– Amikor néhány éve besúgással vádolták, azt mondta, meg fogja írni annak az időszaknak a hiteles történetét. Hol tart?

– Már kész van – interjú formában, lezárva. Csak a halálom után jelenhet meg, örökül hagyom. Előbb nem érdemes erről beszélni, mert óhatatlanul olyanokat is bele kellene keverni, akik már meghaltak, és nem tudják igazolni vagy cáfolni az állításaimat. Engem ez ügyben nagyon megbántott valaki, de nem vagyok hajlandó vitába szállni. Majd halálom után eldönthetik, hol az igazság.

– Már akkor megadatott önnek, hogy beleszippantson a nyugati világba, amikor a többségnek még tiltott gyümölcs volt. Akadt néhány olyan jó üzlete, mint Puskáséknak?

– Öcsi sokszor mondta, hogy ha van árum, csak bízzam rá, hazaviszik, Polák, az „asszisztense” majd eladja. Mire én: ha lebukás lesz, lehet, hogy Farkas Mihály megment téged, de én tíz nejlonharisnyáért nem kockáztatom az imádott rádiós állásomat.

– Egy időre mégis pályaelhagyó lett. Biztos, hogy jó ötlet volt elvállalni az MLSZ-elnökséget?

– Ma is örülök neki. Először is, hazahoztam Puskást, amit más nem tudott volna megcsinálni. Másrészt sikerült elintéznem, hogy a magyar játékosok elmehessenek külföldre profinak. Csak az volt a tévedésem, hogy azt hittem, mindenki hazajön, s itthon nagyszerű edző válik belőle.

– Vándorléleknek mondja magát, mégis több évtizede házas. Felesége hogy bírta a távolléteket?

– Nehezen, de soha nem tartóztatott. Még most is kimegyek egy-egy futballmeccsre. Normális ember megnézné a televízióban, ő meg azt mondja: jó az idő, menj csak nyugodtan.

– A Búcsú a mikrofontól című könyvében írja, hogy gyűjti a relikviákat. Több fotón elnökökkel, a pápával, neves politikusokkal kezel. Lesz helye a mostani FIFA-életműdíjnak is?

– Persze. De a feleségem nem igazán kedveli ezeket. Szerinte a lakás tele van öndicsőítéssel. Mindig azt kérdezi: nem volt már elég neked?

A Portré eredetileg a HVG 2012. évi 21. számban jelent meg.