Bátor, provokatív, nyitott legyen, és folyamatosan kérdezzen, vagy szakrális hely, templom, stratégiai pont legyen, és igeneket mondjon – ez a tétje a Nemzeti Színház igazgatói posztjáért folyó versengésnek.
Olyan művészeti intézmény élén állok, amelynek elsődleges feladata, hogy a jelen kérdéseit vizsgálja, őszintén, maszatolás nélkül – írja Alföldi Róbert a Nemzeti Színház vezérigazgatói pályázatában, amelyről legkésőbb jövő hét végéig kell véleményt nyilvánítania az Emberi Erőforrások Minisztériuma által felkért bizottságnak. Bárhogy döntenek is, Alföldi ezt a feladatot eddig teljesítette.
Alföldi színháza Karsai György klasszika-filológus, színháztörténész szerint folyton kérdez, a mindennapokra reflektál, ezért is szeretik a nézők. A bátorságot emeli ki Jászay Tamás, a Revizor Online szerkesztője, ám Koltai Tamás, a Színház című folyóirat főszerkesztője szerint csak magyar viszonylatban lehet esztétikai és eszmei tekintetben bátornak nevezni Alföldi színházát. Igaz, szerinte a nemzeti színházak máshol sem a legjelentősebb teátrumok, hiszen nem a kísérletezés terepei. Alföldi olyan népszínházat csinál, amelynek fő erénye, hogy – a közönség által is követhetően – kis és közepes lépésekkel távolodik az idehaza még divatos verbális, anekdotikus színháztól. Ha a Nemzeti Színház feladata az, hogy műsoron tartsa a magyar és a külföldi klasszikusokat, és kortárs szerzőket is nagy számban játsszon, akkor e tekintetben Alföldi túl is biztosította magát – mondja Tarján Tamás kritikus, aki szerint az igazgató konzervatív Nemzetit csinál. Amely – véli Schilling Árpád, a Krétakör vezetője – nem is nagyon különbözik a szintén társulatra építő legjobb magyar teátrumoktól, a Katona József Színháztól vagy az Alföldi helyére pályázó Vidnyánszky Attila vezette debreceni Csokonai Színháztól. A külföldön az egyik legismertebb magyar színházművész Schilling úgy látja, igazán eredeti Nemzeti-koncepcióval az Alföldivel szemben 2007-ben elindult Hudi László jelentkezett, aki befogadó színházat tervezett a legjobb hazai és külföldi társulatok bemutatkozásával.
A kizárólag fiatal színészekkel, Alföldi által színpadra állított, kifejezetten diákoknak szóló Bánk bán juniorról Koltai állítja, hogy a nemzeti dráma egyik legsikeresebb színre vitele. Nádasdy Ádám nyelvész, műfordító élénken emlékszik arra, mennyire magával ragadta a fiatalokat ez a máskor „unalmas kötelező olvasmány”. A Náthán gyermekei című ifjúsági előadás pedig toleranciára tanít. Minden megszólaló kiemeli, hogy Alföldi a számos kihívással küzdő színházépületben két új játszóhelyet talált. A festőműterem a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországban című darabnak ad nyomasztó helyszínt, John Osborne Hazafit nekünk! című darabját pedig a színpad alatt játsszák az egyént hol magasba emelő, hol elsüllyesztő államgépezetet szimbolizáló emelőszerkezetek között. Drámapályázata révén a Nemzeti három repertoárdarabbal gazdagította a magyar színházi életet. Szakmai érvek alapján lehetetlen belekötni – összegez Csáki Judit kritikus, hozzátéve: most pontosan olyan, mint egy tudatos, koncepciózus és szerencsés színházi építkezés az ötödik évadában. Túl van a zökkenőkkel járó társulatépítésen, az első évek bizalmatlanságán.
Mohácsi János rendező – aki a Nemzeti egyik legjobb előadását, az Egyszer élünket vitte színre – nem titkolta rosszallását annak idején, amikor Alföldi „megtámadta” Jordán Tamásnak, a Nemzeti első igazgatójának társulatát. Most viszont elismeri, hogy a csapat jobb, mint az előző. „Nincsenek rossz energiák, tökéletes az idősebbek és fiatalabbak együttműködése, tehetségesek, és mindannyian rabszolgaként húzzák a szekeret.” A Nemzeti Színház 130 éves történetében ritkán jött létre fiatal tehetségekben ilyen gazdag társulat – teszi hozzá Tarján Tamás, aki úgy tartja, Alföldi távozásával a legnagyobb kár éppen ennek a szétszéledése lenne.
A táblás házak és a szakmai elismerések mellett voltak bukások is. Színházvezetői erény – mondja Koltai –, hogy a rossz előadásokat Alföldi habozás nélkül levette. Talán ennek is köszönhető a kiugróan magas, 90 százalékos látogatottság. A politikai támadásoknak is közük lehet a sikerhez, illetve az azokra érkező szakmai és civil kiállásnak – vélik sokan. Alföldi ügyes kommunikációval nemcsak saját népszerűségét képes a színház javára kamatoztatni – állítja Szabó György, a Trafó korábbi igazgatója –, hanem a politikai támadásokat is, némi ellenzéki ízt adva a Nemzetibe járásnak. Mohácsi szerint viszont erről szó sincs, az emberek nem tüntetni járnak színházba.
Alföldit a kormányváltás előtt folyamatos szélsőjobboldali támadások érték. Amikor azonban a Jobbik igyekezett az előadásokon is fogást találni, parlamenti témává tenni a Tragédia római színének imitált szexuális jelenetét vagy a János vitézt, csatát veszített. A fideszes kultúrpolitika irányítói – bár megszabadultak volna Alfölditől – nem akarták követni a Jobbikot a nyílt homofóbia és a komikus színház-esztétikai viták terepére, ahol a magyar művészetért aggódó honatyák a János vitéz női főszereplőjének a nevével sem voltak tisztában.
Alföldi a munkáival válaszolt a vádaskodásokra. Egy közösség elállatiasodásának légkörét a POSZT-fődíjas Vadászjelenetek Alsó-Bajorországban című műben konkrét mai utalás nélkül teremtette meg. A támadások után levette a műsorról a János vitézt, de Mohácsi megcsinálta a verses mesét kifordító Egyszer élünket, amelynek második felvonásában az ötvenes évek szlogenjei az Alföldi színháza elleni parlamenti felszólalások szövegeivel keverednek. Nem lett belőle botrány, igaz, óvatosak voltak az alkotók. Nem kívántak táptalajt adni a szélsőjobbnak, és a nézőteret sem akarták megosztani – mondja Mohácsi.
Nem tesz jót a színháznak György Péter esztéta szerint, ha politikai elnyomás alá helyezik, éppen azért, mert minden utalássá válik, és ez megkönnyíti a színházcsináló dolgát. A közönség pedig – amely nem az esztétikai élményért jár színházba, hanem azért, hogy politikai identitását megerősítse – hálásan beletapsolja magát ezekbe az utalásokba. És a rendező a valóságosnál nagyobbnak látszik. Ha békén hagyták volna Alföldit, talán megküzd esztétikai démonaival, így maradt a roppant látványos színháznál – teszi hozzá György Péter. Csáki Judit viszont úgy látja, Alföldi épp azt a réteget rántotta be a színházába, amely végképp nem a politikai identitását akarja megerősíttetni, hanem bírja a „trendi cuccokat”, a „vizes” Bánk bánt, a farmergatyás Hamletet.
Alföldi színháza a támadások ellenére sem kezdett el taktikázni, véghezvitte művészi programját, amelyet Tarján tematikailag és esztétikailag viszonylag szűknek, de átgondoltnak és kiérleltnek ír le. Ez okból születnek egymásra hasonlító előadások, amelyek zöme a szabadság hiányának problémája körül forog. De hát épp azért, mert a színházon kívüli világban is erről van szó, mások erényként értelmezik ezt a tudatosságot.
Súlyos következményekkel jár és meglepő fordulatokat hozhat az a tulajdonosi összetétel, amely a kormány döntése alapján kialakul a magyar védelmi ipar meghatározó vállalatainál.
Ez egy kormányhatározatból derül ki, amely pénzt utal ki erre.
Gyűlöletkeltésre hivatkoznak.
