„És mond, miért utálják a szerbek a magyarokat?” – kérdi a magyar lány a szerb szerelmét. „De hát, én szeretlek!” – jön a válasz, de azért vissza is kérdez a fiú: „És miért utálják a magyarok a szerbeket?” Furán hangzik mindez a szabadkai színházban. A magyar lányt alakító színésznő Kalmár Zsuzsa a helyi Népszínház Magyar Társulatának művésze, míg a szerb partizánt játszó fiú, a Katona József Színház tagja.

A két társulat közösen mutatja be előbb október 4-én Szabadkán, majd november 8-án Budapesten az 1942-es újvidéki razzia válaszaként lezajlott – negyvenezer ártatlan magyar áldozattal járó – 1944-es partizán megtorlásról szóló, Vörös című darabot. Máté Gábor ötletgazda és rendező a hvg.hu-nak elmondta, hogy noha még be sem mutatták a darabot, már „verik a habot körülötte”, de ennek ellenére nem fél a botránytól. Mint mondja, ezek a vélemények a politika és nem a színházművészet mentén születnek.

A fotó egy szabadkai próbán készült

Szabadkai Színház

Tény, hogy sem Magyarország, sem Szerbia nem jeleskedik a saját történelmének feldolgozásában, mindenütt sok a tabu, és az ebből fakadó félretájékozódás, szélsőséges hisztéria.

A rendező azt reméli, ha bárki megnézi a Vöröst – legyen az szerb vagy magyar – elkezd gondolkodni a történeten. „Vannak történelmi, politikai helyzetek, amelyekből az ember – nyilván nem azonos súllyal, de akár az elkövetők, akár az áldozatok oldalán áll – csak rosszul jöhet ki. Ha az ember valamilyen eszme nevében politikai engedélyt kap bizonyos emberi disznóságokra, akkor hajlamos a legszörnyűbb dolgokat megtenni. A háború erkölcse különösen megszabja az emberek viselkedését a megszállók és a megszállottak oldalán is” – mondja Máté.

A holtak mesélnek

A darab döbbenetes kezdőképében a félig földbe ásott hullák fölött (a színpad egy sötét granulátummal feltöltött hatalmas kád és környéke) a Szirtes Ági által megformált fekete ruhás asszony kezdi el a visszaemlékezést az 1944-es eseményekre. Szinte szenvtelen módon meséli, hogy az addig békés kis falujából hogyan hurcolták el, ölték meg az ismerőseit, barátait a partizánok. A jelenetekre darabolt Vörös nyitóképe végén a halottak megmozdulnak, felkelnek, talán hogy ők maguk meséljék el azokat a szörnyű hónapokat.

Kicsit sok, 18-20 jelenetben követjük végig azt a sokszor alkoholgőzben ázó bosszúhadjáratot, amivel a szerb partizánok próbálták megtorolni a két évvel korábbi magyar vérengzést. A darabban jelenetről jelenetre cserélődnek a színészek szerepei: egyszer tettesek, máskor áldozatok, ráadásul a sajátos keringőt tovább bonyolítja, hogy néha a budapesti színészek, máskor a szabadkaiak bújnak a partizánok és a civil lakosság bőrébe.

Aki az egyik jelenetben hidegvérrel gyilkol, a következőkben megalázott áldozat. Az egyik jelenetben a halott csecsemőjétől szabadulni képtelen, megháborodott rabnő a következőben kegyetlen tábori őr. Itt szerbül ordibál, ott magyarul könyörög az életéért.

Szabadkai Színház

Eredeti dokumentumok, „oral historyk”

Minden egyes kép valós történeten alapul, tulajdonképpen majdnem dokumetumdrámáról van szó. Brestyánszki Boros Rozália szabadkai író-dramaturg közel ötezer oldalnyi dokumentum, visszaemlékezés, rádiófelvétel alapján állította össze a kétórás színdarabot. Mint a hvg.hu-nak elmondta, neki is nagyon felületes ismeretei voltak ezekről az eseményekről.

Csak akkor szembesült vele, mi is történt valójában, amikor beszerezte ezt a dokumentumtömeget. A legnagyobb hatást a tanúk elbeszélése tette az íróra, ezek az eredeti, hétköznapi nyelven elmesélt sztorik vezetik végig a nézőt a Vörös jelenetein. „Az emberi aspektus érdekelt, az, hogy mindenki lehet elkövető és áldozat is" – mondja.

Majdnem mindenki érintett

Különleges esemény lesz a Vörös bemutatója Szabadkán – mondta a helyi társulatigazgató, Mezei Zoltán. Lapunknak ő is azt emelte ki, hogy a téma nagyon sokáig tabu volt a Vajdaságban, annak ellenére, hogy kevés család él itt, akinek valamilyen felmenője ne lenne érintett a történetben. De leszögezte: „nem az ítélkezés szándékával beszél a darab a 44-es eseményekről, hanem egyfajta terápia, kibeszélés szándékával. Nézzünk szembe, számoljunk el, lássuk meg, mi történt itt.”

A második világháború vajdasági eseményeinek értelmezését a politika is megpróbálta új szintre emelni. Nyáron a szerb parlament elnézést kért az 1944-es magyarokat ért sérelmekért, és Áder János is bocsánatot kért a szerbektől a „hideg napokért”. A két ország államfője közösen avatott fel egy megbékélés-emlékművet Csúrogon. (Azóta az emlékművet megrongálták.)

Máté Gábor

Szbadkai Színház

A darab munkálatai közben jött aktualitás ellenére Máté Gábor nem tervezi, hogy meghívná az előadásokra a politikusokat. „Szeretném, ha a Vörös a színházművészet talaján maradna. Ha elkezdenénk iderángatni az illetékes minisztereket, politikusokat, elnököket, akkor könnyen másra terelődhetne a szó. Helyes, ha a politikus példát ad, ha főhajtással bocsánatot kér országa korábbi bűneiért, de a színháznak az a dolga, hogy a nézőket a produkcióival gondolkoztassa el.”

A Vörös végén mindenesetre újra a fekete ruhás asszony meséli szenvtelen hangon a településén történteket: név szerint, kit vittek el, kit öltek meg. Már nem is emlékszik pontosan…

A földben pedig újra ott vannak a halottak. Nem biztos, hogy mindent kibeszéltek magukból.

/Vörös, rendezte: Máté Gábor, írta Brestyánszki Boros Rozália.
Bemutató: 2013. október 4. (Szabadka), november 8. (Kamra);
színlap/