Zene, amit akkor is hallunk, ha fel sem tűnik

Yehudi Menuhin amerikai hegedűművész kezdeményezésére emelte az UNESCO Nemzetközi Tanácsa október elsejét a „zene világnapja” rangjára. Menuhin egy igazi örömünnepet vizionált erre a napra, amelyen az emberek az utcára vonulva táncolnak és énekelnek, és a komolyzene legnagyobb előadói kápráztatják el a zenekedvelőket. Már 1975-ben is problémának érezte a klasszikus zene háttérbe szorulását – nem nehéz elképzelni, hogyan vélekedne a mai helyzetről.

A huszonegyedik század azonban úgy tűnik, nem válik a komolyzene temetőjévé, sőt – a webkettes, újmédiás világban új lehetőségek kínálkoznak a fiatalok előtt, hogy megismerjék, majd esetleg megkedveljék a klasszikus műveket.

Bernáthegyi és kapucsengő

Ludwig van Beethoven csak úgy vonzza a popkultúrát, elég csak a kereskedelmi tévék másodrangú filmcsatornáinak kedvenc vasárnap délutáni ponyvájára, a ki tudja hány részt megélt kutyás családi filmsorozatra gondolni (címe, figyelem: Beethoven). De ha csengettünk már fel életünkben kaputelefonon egy emeletes házban élő ismerőshöz, nagy eséllyel találkozhattunk Beethoven-művel – a német zeneszerző Für Elise című műve örökzöld várakoztató dallam.

A popzene sem hagyta nyugodni a romantikus-klasszicista mestert, az idei nyár egyik legnagyobb slágerét (Blurred Lines) szállító Robin Thicke is egy Beethoven-hangmintával operáló szerzeménnyel futott be, When I Get You Alone című slágere Beethoven 5. szimfóniájának alapjain nyugszik.

Marcipángolyó és eurodiszkó

Wolfgang Amadeus Mozartot sem kell félteni, az ő neve is elég mélyen benne van a köztudatban, elég csak arra a bizonyos marcipános csokira gondolni. Életéről Milos Forman készített filmet, amelynek eredménye az 1984-ben megjelent, nyolc Oscar-díjjal kitüntetett Amadeus.

Talán e film sikerére alapozott az autóbalesetben fiatalon elhunyt osztrák diszkókirály, Falco is, aki az 1985-ös Rock Me Amadeus című slágerével az amerikai listák éléig küzdötte fel magát – bár a dal egyetlen Mozart-hangmintát sem tartalmaz, szövegében utal az előadó hajdani honfitársára.

Eggyel keményebb vonalon tevékenykedik a logopédusok kedvenc svéd gitárosa, Yngwie Malmsteen, aki egy zúzós szóló lehetőségét látta meg Mozart 25. szimfóniájában.

Nagyvászon, kisképernyő

Carl Orff Carmina Burana című kantátája a televíziós műsorok időhúzó szegmenseinek („és aki folytathatja a versenyt… az nem más mint… akinek mindjárt mondom a nevét… akit úgy hívnak, hogy…” – ismerős?) és a mozielőzetesek kedvelt feszültségkeltő és túldramatizáló műve, de a magyar ember még egy ideig egyből Kovács „Kokó” Istvánra fog asszociálni a latin kántálás hallatán. Lehetetlen kísérlet lenne felsorolni mindazon filmeket, amelyek klasszikus zenei aláfestést használtak az utóbbi évtizedekben, mégis van néhány olyan kultrendező, akiknek művei könnyen beazonosíthatóak a bennük használt kompozíciók által.

Az egyik ilyen Stanley Kubrick. Két olyan jelentős zenemű is van, amelyet a rendező sci-fi alapműve, a 2001: Űrodüsszeia mentett át a popkultúrába – véletlenül két, egymással rokonságban nem álló Strausstól –: a Nietzsche filozófiai írásán alapuló Richard Strauss-szimfónia, az Imigyen szóla Zarathustra, és a Kék Duna keringő című ifj. Johann Strauss-szerzemény kísérte az űrbéli képsorokat.

De ő az, aki nélkül Händel Sarabandéja (Barry Lyndon), vagy Henry Purcell II. Mária királynő temetésére írt himnusza (Mechanikus narancs) sem bővelkedne megosztásokban a közösségi oldalakon. Ráadásul Kubrick igen fogékony volt a kortárs magyarokra is: Ligeti György és Bartók Béla művei többször felcsendülnek filmjeiben.

Persze a nagyvászon mellett a kisképernyőn is élvezhető videómegosztók is sokat tesznek azért, hogy a magaskultúra elérje a Z-generációt, a The Piano Guys nevű népszerű formáció a YouTube-on küzd a túlélésért.