hvg.hu: A legtöbben a Kodály Method kapcsán ismertek meg. Miért dönt valaki a kísérleti videók mellett?

Szimler Bálint: A főiskola végén, az MMK (Magyar Mozgókép Közalapítvány) megszűnésével bizonytalanná vált a helyzetünk, nem volt pénz, nem voltak nagyon forgatási lehetőségeink. Rév Marci (a Kodaly Method alapító-rendezője, a szerk.), ekkor készített – afféle önjáró projektként – egy videót a Volkova Sistersnek, az egyik stúdiófelvételük keretein belül. Ezután kezdtünk el azon gondolkodni, mi lenne, ha legyártanánk még néhány ilyen típusú anyagot. Kitaláltunk egy közös koncepciót, ez lett a Kodály Method.

Külünböző stílusú zenekarokkal akartunk együtt dolgozni, így forgattunk például a Zagarral, a Kezdet Phiaival, vagy épp a Turbóval. Az ilyen élőzenés, eredendőleg YouTube-ra szánt klip nem újdonság, külföldön a francia la Blogotheque vagy az angol Black Cab Sessions már ismert nevek voltak, ám itthon friss irányként indultunk. A különbség abban áll, hogy amíg nyugatabbra egy-egy, főként indie-vonalon mozgó zenekarral forgatnak, melynek keretein belül, mondjuk kirakják őket egy térre, hogy ott zenéljenek, mi beleszólunk a zenébe, a látvány és hangulat kettősét rendeltük alá a zenének. Filmes szemmel a videóban látható hatások a fontosak, hogy fennmaradjon az érdeklődés, hogy meglepjük a nézőt.

Persze szerettük volna, ha a projekt nemzetközileg is ismert lesz, forgattunk is külföldi zenekarokkal, de ennek jó darabig nem volt érdemi hatása. Érdekes, hogy mióta látszólag kicsit leült a magyar részlegünk, egyre többen találják meg maguknak a Kodály Methodot külföldről. Mondjuk erre nehéz úgy építeni, hogy közben próbálunk nem foglalkozni az anyagi tényezővel. Csomóan nem is hitték el, hogy ezért az egészért mi egy fityinget sem kaptunk, sőt.

hvg.hu: Ennyire reménytelen lenne a magyarországi útkeresés?

Sz. B.: Ez egy szomorú felismerés volt részemről. A Kodály Methoddal úgy indultunk el, hogy majd megcsináljuk az első néhány videót saját zsebből, aztán úgyis kerül mögé majd valamiféle mecénás, szponzor vagy támogatás. Volt egy producerünk, Muhi András Pires, aki sokáig finanszírozta a videókat, aztán elkezdtünk Kodály Method-bulikat is csinálni, melyeknek a bevételeiből visszamenőleg ki tudtunk fizetni embereket, hogy senki se legyen nagyon nagy mínuszban. Szóval ilyen téren csalódnunk kellett, pedig ez egy olyan projekt, ami 400-500 ezres nézőszámmal igenis bevonzotta az embereket. Egy ilyen kezdeményezés Nyugat-Európában biztos, hogy legalább rentábilis lehetne.

hvg.hu: Ilyen típusú független kisfilmek, videók esetében mégis milyen mélységig érdemes az embernek a zsebébe nyúlnia?

Sz. B.: Itthon általában kétféleképpen érdemes számolni. Lehet úgy, hogy mennyibe kerülne, ha ki kellene fizetni az embereket és a felszerelést, és úgy, hogy megnézzük, mennyibe kerül valójában. Nálunk kritérium volt, hogy minimális költségvetésből, mégis normális színvonalú videókat hozzunk létre, ezért csak a legszükségesebbekre költve, alapjáraton barátokra, ismeretségekre támaszkodva mutyizgattunk.

hvg.hu: Lehetséges érdemi kapcsolatrendszer nélkül komolyabb sikereket elérni a hazai terepen?

Sz. B.: Magyarországon vagyunk, akarva-akaratlanul is sokat számít, ha van valami hátszeled, de ez szerintem inkább alkati kérdés. Politikai szempontból a filmeseknek mindenesetre mázlijuk van a más kulturális területen mozgókhoz képest a most felállt rendszerrel. A filmeken túl pedig még ott vannak a reklámok és a kisebb projektek is. Engem az utóbbiak szippantottak be, bár lassan alakot ölt a nagyjátékfilmtervem is, mivel egyre járhatóbb útnak tűnik a Filmalaphoz pályázni.

Szimler Bálint

Fülöp Máté

hvg.hu: Hogyan élted meg a Filmalap sokat vitatott metamorfózisát?

Sz. B.: Szerintem ezzel kapcsolatban a fő probléma az átmenet, vagyis a váltást segítő kommunikáció teljes hiánya volt. Egyszer csak beütött egy korszak le- és bezárása, ez pedig az épp akkor készülő projekteket is magával rántotta. Két évig nem történt semmi, teljes volt a csend: ez volt az, amit a filmesek, főként külföldi projektekből kiszoruló rendezők a legjobban megéreztek.

Én személy szerint az alapján, ahogy a rendszer eddig felállt, a Filmalapot egy jó kezdeményezésnek, ígéretes dolognak tartom. Egyelőre még nem találkoztam a prekoncepcióban belengetett negatívumokkal sem: nem nyomatják a politikai töltetű filmeket, a forgatókönyv-fejlesztés sem olyan szigorú, mint attól sokan tartottak, ráadásul nyitnak a fiatalok felé.

hvg.hu: Mennyiben jellemző a jelenlegi szakmára az itthon már megszokott, “megvakarom a hátad, ha te is az enyém”- mentalitás?

Sz. B.: Az itteni rendszer eleve azon alapszik, hogy a szívességek oda-vissza mennek. Ugyanakkor sok a buktató, hiszen cserékre és gesztusokra alapozva könnyű beleesni egy olyan szituációba, hogy folyamatosan dolgozol mégsem tudod kifizetni a számláid. Ezen pedig néha nem csak a lelkesedés, de az igényesség is elvérzik.

Ez a reklámszakmára talán kevésbé jellemző, bár annak is meg vannak a maga ördögi körei, például, az "ameddig nem csinálsz nagy reklámfilmet, nem bízunk rád nagy reklámfilmet"-típusú anomáliák, melyeknek a végkifejlete hátszél nélkül nem más, mint a kényszerű tétlenség.

hvg.hu: Milyen az eszkimó-fóka arány a induló filmesek terén?

Sz. B.: Ma már mindenki ért a film nyelvén. Van ez a példa, hogy a tévén kapcsolgatva, a váltás közti negyed másodperces képkockából a sztenderd tévénéző is meg tudja már mondani, milyen típusú, milyen költségvetésű, hangulatú, amerikai vagy nem amerikai filmről van-e szó. Olyan mértéktelen mennyiségben folyik be a vizualitás, hogy ma már ez a fejlettségi szint az új norma. Teljesen más elvárásoknak kell megfelelni.

Így egyre több dolog fogalmazódik videóban, ennek megfelelően pedig, ahogy ma már mindenki fotós, DJ, úgy filmes is. Ettől függetlenül a konkrét szakmán belül nem hiszem, hogy túltenyészet lenne. Gyakorlatilag behatárolhatatlan piacra és piacnak dolgozunk, ezen pedig az sem könnyít, hogy egy műfajnak sincs ma itthon olyan egyértelmű célközönsége, melyre vakon rábízná magát az ember. Fontos lenne visszaültetni a köztudatba a magyar film létezését, egyáltalán elismerni annak a létezéshez való jogát. A gond az, hogy az embereknél a “de jó, hogy vannak magyar filmek” mentalitás 2013-ra csöppet átzuhant a “ne az én pénzemből csinálj filmet” hangulatba.

hvg.hu: Mégis mi hiányzik a magyar filmből, ami miatt így háttérbe szorult?

Sz. B.: A magyar egy rettenetesen vicces nép, iszonyat jó humorunk van. Annak idején történt valami, mondjuk Torgyánnal, másnapra lett egy vicckönyv az aktuális esemény kapcsán. Ez afféle egységes önfikázás, nemzeti cinizmus. Kikap a csapat, és ezen egy egész ország röhög. De a hétköznapokban, az utcán is alig hangzik el olyan félmondat, melyet ne hatna át ez a kettősség.

Ez az önirónia ma egy csomó helyen és csomó formában elveszni látszik, sokan túl komolyan veszik magukat. Márpedig mindig akkor van baj, mikor a magyarok elkezdik komolyan venni magukat.

Ez a filmekben is visszatükröződik. Jó lenne újra oldásra használni ezt a humort, és nem görcsösen túlmagyarázni, túldíszíteni mindent és mindenkit. Ha például a kortárs skandináv vagy akár román filmeket vesszük, rendszerint valami nagyon egyszerű, nagyon hétköznapi történeten alapulnak, ismerős karaktereket, élethelyzeteket felsorakoztatva. Ott van például a Lazarescu úr halála, amely arról szól, hogy egy hétköznapi nyugdíjast visznek kórházról kórházra, ezáltal pedig döbbenetes bepillantást enged a román és áthallásokkal a magyar egészségügybe. Az ilyen egyszerű témák alkotóként nem mindig tűnnek izgalmasnak, ezért gyakran torpedózza meg őket egy művészkedő, szájbarágós rendezői szándék, amely mindig kontextusba akarja helyezni mindazt amiről fogalmaz.

Fülöp Máté

Olyan jó lenne látni egy igazi filmet, mondjuk egy válásnak a történetéről, vagy arról, valaki hogyan dolgozza fel az apja halálát, de anélkül, hogy feltűnne a vásznon egy álomjelenet vagy hattyúk. Félreértés ne essék, ez nem feltétlen az alkotói egóról szól, lehet csak egy őszinte értelmezési szándék, ám az kétségtelen, hogy egy filmnek sem tesz jót. Én ebben a puritán, eszköztelen fogalmazásban érzem a legtöbb potenciált: lerombolni a szereplők és a közönség közti falat.

hvg.hu: Itthonra tervezel?

Sz. B.: Nehéz most itthon. Viszont én ragaszkodom ehhez a városhoz, ezekhez az emberekhez, és ehhez a humorhoz is. Másrészt kiugrani külföldre azért nem ilyen egyszerű: ha kimegyek, akkor kezdem nulláról, itthon meg azért tudják miket csináltam, legalább ismernek néhányan, ami még mindig jobb, mintha én lennék Berlinben vagy Londonban a tízezredik pultos.

Egyébként pedig azt gondolom, hogy a nemzetközi sikereknek is itt kell indulniuk: először Magyarországon kell elérjek valamit ahhoz, hogy aztán külföldön is felfigyelhessenek rám. Magyarországon keresztül kell kaput keresni külföldre. Viszont kétségtelen: ahhoz, hogy normális, egészséges ember maradj, legalább kéthavonta el kell menni innen, fejet szellőztetni.