hvg.hu.: A Nemjuci hivatalos lezárásakor egy interjúban úgy nyilatkozott, a zenekar többre volt érdemes. Tényleg lehetetlen kompromisszumok nélkül egy bizonyos szintnél feljebb jutni?

Németh Juci: Van olyan zenész, aki nem szeret magára termékként gondolni, és ennek tudatában tervezni minden egyes lépését, így nekem is különösen nehéz kimondanom azt, hogy szigorúan véve igaza van annak a fesztiválszervezőnek, aki azzal kezdi, hogy hány embert mozgatsz meg. Számára a fő tényező a pénz, hogy mekkora bevételt vagy képes generálni: a marketingfesztiválok stábja tudja, hogy a kulturkampfba könnyű belebukni, ezért inkább nem is próbálkoznak vele.

Értem azt, mikor valaki azért kerül jó időpontba egy fesztiválon, mert ekkora és ekkora tömegeket vonz, és még ha a banda is jó, le a kalappal. De az én aspektusomból nézve néha önkéntelenül mégis előbukik, hogy oké, nem vagyok a bandával a mainstreamben, ráadásul még csak nem is vetkőzök a színpadon, de azért mégis hat év kemény munkáját raktuk egy produkcióba, ami igenis mozdulhatna még előbbre. És ezzel sokan így vannak. Sok zenész keményen dolgozik, igenis értéket képvisel, mégsem áll mellé a szerencse, vagy mi. Vagy ki. Vagy kik.

Németh Juci

Fülöp Máté

hvg.hu.: A zenepiaci monopolhelyzetekre megoldást általában csak a közönség gondolatváltása jelenthet. Mi ágyaz meg egy ízlésforradalomnak?

N. J.: Magyarországon a közönség ma nagyon könnyen behatárolható: eleve a lakosság talán, ha húsz százaléka érdeklődik bármilyen szinten az aktuális kultúra, így például a könnyűzene iránt. Ezen a kis rétegen osztozik a hazai zenésztársadalom minden minőségű és rangú formációja, ebből pedig egyenesen következik, hogy nem jut mindenkinek ugyanakkora szelet, sőt akad, aki alanyi jogon hoppon marad. Egy csomó jó kezdeményezés egyszerűen azért múlik ki, mert ebben az országban nincs piaca.

Angliában például az utolsó kísérletező, alkotó arcnak is van legalább egy kicsi tábora, ez pedig csak részben köszönhető a nagy számok törvényének: mentalitásbeli különbségről van szó.

Jó példa erre a butikom, ahol – bár úgy érzem mentes vagyok mindennemű előítélettől – rögtön érezni, hogy a külföldiek mennyivel nyitottabbak. A magyar csajok, akik beülnek a Csendesbe és rájönnek, hogy van itt egy eldugott, titkos butik, fejet leszegve mennek el mellette, szinte zavarban vannak, amíg a külföldiek rögtön elkezdenek nézelődni, sőt behívják a haverjaikat is. A magyarokból valahogy hiányzik ez a természetes kíváncsiság.

hvg.hu.: Lassan felnő egy új MR2-generáció. Hogy érzi, milyen irányba mozdult a magyar popszakma?

N. J.: Mostanában több bandának sikerül jó időzítéssel olyan zenét játszani, ami épp kelendő és mintha a fiatal zenekarok mernének most nagyokat álmodni. Ez jó irány. Az már önmagában is győzelem, hogy a közönség végre elkezdett nyitni az új együttesek felé: én már kezdtem komolyan belefásulni a fesztiválok lineupjaiba és csodálom, hogy senki nem unja még, hogy ugyanaz a három-négy banda adja minden fesztivál gerincét.

Csak sajnos itthon még a legjobban futó zenekarok sem engedhetik meg anyagilag, hogy a kevesebb néha több jelleggel ne menjenek el, csak mondjuk minden második évben játszani egy-egy fesztiválra.

Saját tapasztalatból mondom, hogy zenész az egyetlen állatfaj, aki nulla forintért is képes teljes odaadással és örömmel dolgozni. Nincs havi fixed, mégis invesztálsz a hangszerekbe, az imázsba, a próbaterembe, éjjel-nappal fejleszted saját magad, ingyen pakolod ki a lelked a színpadra, ráadásul még élvezed is. Ez az amit szerelemnek, de legalábbis elhivatottságnak hívnak. Akiben ez nincs meg, elég hamar elvérzik.

hvg.hu.: Bár sosem lettek első vonalas piaci zenekar, a legtöbben egyből a Nemjucira asszociálnak. Mennyire szeret most ezzel a szereppel azonosulni?

N. J.: Soha nem akartam igazán elpoposodni, kiszolgálni az MR2-t, mindig dobálni akartam a hajam, és mindig szakadt farmerben akartam járni. Valami előző életes rockprojekt folytatása bontakozott ki bennem azzal, mikor belevágtam ebbe a zenekarba, úgy éreztem nem is elkezdek, hanem befejezek valamit. Hat év alatt sikerült kitombolnom magam. Bár anyukám most is azt mondta, hogy kislányom, azért hiányozni fog, ahogy ott fetrengsz a színpadon.

Fülöp Máté

A Nemjucival a nulláról kellett felépítenem valamit, be kellett bizonyítanom, hogy ez igenis megéri: most pedig megint ugyanebben a cipőben járok.

hvg.hu.: Az új nekifutás saját maga pozicionálásával kezdődik. Az undergroundhoz nem voll elég alternatív, a pophoz nem volt elég díva. Hova helyezné magát a kismagyar zenei térképen?

N. J.: Lovasi egyszer azt mondta nekem, Juci, elég helyes vagy ahhoz, hogy a fiúknak tetsszél a színpadon, és elég csúnyácska, hogy lányoknak is. Imádom ezt a mondatát.

hvg.hu.: Szerdán a saját dalaival debütál a Fishing on Orfű teltházas Kispál-napján egy multiinstrumentalista, csupanő duó, a Hey Honey tagjaként. Mindig így képzelte a szólókarriert?

N. J.: Nagyon sok dalom van, magától értetődő volt, hogy a Nemjuci után ezekkel kell foglalkoznom. Először arra gondoltam, majd egyedül, egyszálgitáros műsorral lépek fel, de hamar rájöttem, hogy mégiscsak egy produkcióra van szükségem.

A gitárosunk, Szőke Barna ötlete volt, hogy vegyek magam mellé egy csajt. Én világ életemben kizárólag férfiakat szerettem magam mellett látni, így mondtam is, hogy teljesen kizárt, hogy én egy másik lánnyal álljak színpadra. Aztán otthon agyaltam: végül is két csaj, milyen izgalmas, nem utolsó sorban szexi produkció. Aztán felhívtam Matisz Flórát, és ez az egész csak úgy megtörtént.

Nemrég volt egy titkos koncertünk, húsz embernek eljátszottuk a teljes orfűi programot, nem mellesleg életünkben először léptünk fel együtt. Hatalmas díszlet előtt két csaj felváltva gitározik, dobol, billentyűzik, énekel. Kicsit még szokatlan, hogy oldalra nézek, és egy félhosszú hajú lány áll mellettem, kicsit még csetlünk-botlunk, de már most nagyon szeretem. Ez mindentől eltér, amit valaha csináltam.

Fülöp Máté

hvg.hu.: Erre a karakterre vágyott?

N. J.: Talán csak félreraktam az őrjöngő frontember énem. Talán a dalaim által egy kicsit érettebbé vált a karakterem, bár még csak egy folyamat elején tartok. Mindenesetre még nem próbáltam ki, mi van akkor, ha nem izommunkát végzek a színpadon, működik-e a zenei kémia. Még nem vagyok gyakorlott a statikusságban rejlő intimitás terén, nehezen hiszem el, hogyha ott állok egy szál gitárral, bármerre is elmozdulna a tér. A feladat most az, hogy fogjam be a számat, merjek finom lenni, és érezzek rá az ebben rejlő energiára.

Persze többen kérdezik, hogy biztos kell ez nekem? Valami megint leköt majd egy csomó időre, pedig itt vagy 37 évesen, és még nem szültél. De itt nem arról van szó, hogy húsz éve dolgozom a CBA-ban, és szeretném az életem egy gyerekkel kiteljesíteni, én minden nap csinálok valamit, ami belőlem fakad, ilyen értelemben gyakorlatilag folyamatosan szülök. Persze most is bennem volt a szufla, csak nem gyerek lett belőle, hanem megint egy zenekar. De talán nincs is akkora különbség.

Kövesse a hvg.hu Élet+Stílus rovatát a Facebookon is!