10. Ítélet Magyarországon

Az Ítélet Magyarországon miatt talán egy szélesebb réteg is ráébredt, hogy egy dokumentumfilm sok szempontból kenterbe tudja verni a játékfilmek jelentős hányadát. Pedig Hajdu Eszter filmje semmi mást nem tesz, mint hogy csendes tanúként végigdokumentálja a cigánygyilkosságok perét. Azt a pert, amiről az ország sajnos csak a tárgyalás kezdetekor és az ítélethirdetéskor értesült. Sajnos, mert – mint ahogy az a filmből kiderül – az igazán lényeges dolgok a két esemény között történtek. Hajdu és stábjának kamerái olyan látleletet adnak a 2010-es évek Magyarországáról, amely minden nézőből heves reakciókat vált ki.

Verzió Filmfesztivál

Nem csoda, hogy a film a különböző fesztivál-, iskola- vagy eseményvetítéseken „élt” igazán. A tárgyalás annyi témát és fontos kérdést (rasszizmus, előítéletek, igazságszolgáltatás, a hivatalos szervek működése) vet fel, hogy a vetítés után képtelenség csöndben megemészteni a látottakat. Rég készült ennyire erős érzelmi hatásokat, és ekkora katarzist generáló magyar film.

(Hosszabb kritikánk, és interjúnk a rendezővel.)

9. Két nap, egy éjszaka (Deux jours, une nuit)

A belga testvérpár, Jean-Pierre és Luc Dardenne semmi korszakalkotót nem hozott a mozi világába. Mindössze a legegyszerűbb eszközökkel mutatják meg nekünk a valóságot – és ez épp elég, hogy kitűnjenek az amúgy is izgalmas európai filmes mezőnyből. Hát még ha egy olyan színésznő kerül a kezeik közé, mint az elbűvölő Marion Cotillard.

Mozinet

A Két nap, egy éjszakában egy kis cég tulajdonosa válaszút elé állítja a dolgozóit: vagy igényt tartanak a beígért ezer eurós bónuszukra, de akkor el kell bocsátania a depressziójából éppen kilábaló Sandrát, vagy folytatják 17-en azt a munkát, amit amúgy 16-an is el tudnának végezni. A munkások először a bónuszt választják, de a szavazást megismétlik, így Sandrának két napja van arra, hogy meggyőzzön legalább 9 embert, hogy mellette döntsön. Az év egyik legfontosabb színészi teljesítményét bemutató film okosan nem foglal állást egyik irányban sem, és társadalmi drámához képest meglepő, thrillerbe illő ritmusban tálalja az emberi motivációk minden erényét és mocskát.

8. Frank

„Ki gondolta volna, hogy ez lesz a nyár vígjátéka?” – tettük fel a kérdést július végén, mint kiderült, jogosan, hiszen augusztusban sem tudta semmi lepipálni a Franket. A film a megkapó nevű Soronprfbs zenekar rögös útját mutatja be, ami már csak a banda összetétele miatt sem jósol sok jót: a frontember egy betegsége miatt hatalmas maszk mögé rejtőzni kénytelen zseni, a másik kreatív erő egy bármikor robbanni képes, tereminen játszó lány, a ritmusszekciót pedig két francia alkotja, akik egy büdös szót nem beszélnek angolul. Hozzájuk csatlakozik egy wannabe-kívülálló, akinek a zenekar fogyaszthatóbbá tétele iránti törekvése a legkülönfélébb bonyodalmakat idézi elő.

hvg.hu

A totálisan földöntúli gondolkodással megáldott művészek és a közéjük tartozni akaró, de valójában nagyon is evilági fiú kontrasztja adja a humor legfőbb forrását, na meg azok a felejthetetlenül őrült zenei pillanatok.

(Hosszabb kritikánk)

7. Csillagok között (Interstellar)

A vígjátékon kívül talán a sci-fiben lehet a legnehezebb olyan alkotást letenni az asztalra, ami a kritikusokat, a filmes szakmát és a nézőket egyaránt levesz a lábáról. Mert hiába a 2001: Űrodüsszeia a non plus ultra a filmesek számára, ha a tévében az Armageddont kajálja a nép.

InterCom

Christopher Nolan ambiciózus vállalkozásában a haldokló Föld helyett egy új otthont kell találnia az emberiségnek, erre a feladatra pedig a gyermekeit a visszatérés reményével maga mögött hagyó Cooper (Matthew McConaughey) és csapata vállalkozik. Technológia, asztrofizika, környezetvédelem, és a téren-időn átívelő szeretet jól megfér egymás mellett Nolan grandiózus látványt és földöntúli élményt kínáló filmjében – aki viszont hajszálpontos jövőképet vár tőle, az tartsa észben, hogy a science-fictionnek azért még mindig a fiction az erősebbik vonala.

(Hosszabb kritikánk, és a film tudományos hátterével foglalkozó cikkünk)

6. VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan

Szép kis fricska a támogatási rendszereken és azok elosztásán vitatkozó szakmának, hogy az év legnépszerűbb magyar filmjét szinte zsebpénznek számító összegből hozta össze egy szűkebb baráti társaság. Bemutatásakor, és már előtte is mindenki erről a filmről beszélt, és a mondandójába szinte mindenki beleszőtte: na, végre egy jó magyar film, amin őszintén lehet nevetni és elszomorodni.

Cirko Film

„Nagyon fontos volt végig, hogy olyan karakterek legyenek a történetben, akikkel a néző azonosulni tud” – fogalmazott még a miskolci ősbemutató után Reisz Gábor, aki akkor talán még nem is gondolta, mekkora kört fut a magyar mozikban a VAN. A neheze azonban nyilván innen jön majd a lelkesedésből dolgozó stáb tagjainak, mert ennél magasabbra nem is tehették volna a lécet. A VAN a mostani 25-35-ös generáció nemzedéki filmje lett, a filmzene is igazi rétegsiker lett, és nem csak a miénk, mert a külföldi szereplések alapján nagyon úgy tűnik, hogy a külföldi közönség is vevő a sajátosan magyar csetlés-botlásra.

(Riportunk a filmről, és a rendezőről, Reisz Gáborról)

5. Amerikai botrány (American Hustle)

Ki gondolta volna öt évvel ezelőtt, hogy a Gyagyás család és a Sivatagi cápák rendezője lesz majd az, akit az új Martin Scorsesének fognak nevezni, és aki olyan jól bánik majd a színészeivel, hogy legutóbbi három filmjével 11 színészi Oscar-jelölést – és ebből három győzelmet – húz majd be?

AFP

A The Fighter és a Napos oldal után egyfajta Russell-all stars állt össze az Amerikai botrányra, és már önmagában azt is öröm volt nézni, ahogy a Christian Bale, Amy Adams, Bradley Cooper, Jennifer Lawrence kvartett nevetséges kosztümökben és frizurákkal bohóckodik a vásznon – bónuszként viszont kaptunk egy izgalmas, FBI-jal felturbózott átverős sztorit is. Russell energikus, jazzes ritmusú rendezése és az ehhez igazodó soundtrack pedig végképp gondoskodott arról, hogy egy bő kétórányi őrült szórakozásban legyen részünk.

(Hosszabb kritikánk)

4. Mielőtt meghaltam (Dallas Buyers Club)

Oscar-díj ide, 21 kiló leadása oda, Matthew McConaughey az AIDS-betegek öntörvényű megváltójaként élete egyik legjobb alakítását nyújtotta a Mielőtt meghaltamban. Hollywoodban persze imádják az ilyen igaz történeten alapuló fejlődéstörténeteket, de az valószínűleg a forgatókönyv és a kanadai rendező, Jean-Marc Vallée (C.R.A.Z.Y.) mértéktartásának, és McConaughey mindent átható jelenlétének köszönhető, hogy a gondosan megkomponált dráma egy pillanatra sem válik giccsessé.

AFP

Az üzenet Hollywoodhoz méltóan nyilván iszonyú szájbarágós: egy texasi, homofób cowboy nem csak a közös sorsot, de felelősséget is vállal a homoszexuális szubkultúrával. De a Mielőtt meghaltam nem emiatt szerepel ilyen előkelő helyen a listánkon, hanem azért, mert McConaughey mellett Jared Leto is legjobb formáját hozza, így a nézőnek tényleg nincs más dolga, mint hogy élvezze, hogy a szépen megfizetett sztárok a lelküket kidolgozzák. Erre pedig még a klasszikus aranykorszakaiban is csak ritkán volt képes az álomgyár.

(Hosszabb kritikánk)

3. A nő (Her)

A kliprendezőként nevet szerző, majd a kortárs mozi egyik fenegyerekeként számon tartott Spike Jonze úgy tűnik, végleg megszelídült. A John Malkovich-menet és az Adaptáció rendezőjétől már nagyon várta mindenki az újabb nagy dobást, de őrült agytorna helyett most egy végtelenül egyszerű utópiával állt elő. A forgatókönyvet is saját maga írta, és a szintén figyelemreméltó I’m Here rövidfilmhez hasonló, a szerelem megfoghatatlanságán merengő, lassú, talányos filmmel rukkolt elő.

Warner Bros.

A nő a nem is olyan távoli jövőben játszódik, amikor a számítógépeink már egyéni, és érzelmileg is fejlett módon kommunikálnak az emberekkel. Jonze képei viszont azt üzenik, hogy ebben az elszemélytelenedő, kibertérbe ragadt közegben is ugyanazok a kérdések foglalkoztatják az embert. A nő így egyszerre reménykeltő és végtelenül szomorú vízió a kételkedő, sokszor csalódott, de újra és újra talpra álló emberről.

(Hosszabb kritikánk)

2. (holtversenyben) Grand Budapest Hotel (The Grand Budapest Hotel)

Wes Anderson markáns stílusa senkit sem hagy hidegen. Van, aki a falra mászik a rózsaszín ködbe bújtatott meséitől, az azonnal felismerhető beállításaitól, és a kedves-kardigános humorától. De ugyanezen okokból kifolyólag rajonganak a szó szoros értelmében szerzői a filmesért. A kérdés egy újabb Anderson-film esetében így mindig az, képes-e ez a különc bármi újat adni eddigi életművéhez?

Intercom

Nos, a fiktív közép-európai államba (mely igencsak hasonlít a Monarchiára) megálmodott történet a látszat ellenére nem csak egy újabb, könnyed Anderson-ujjgyakorlat. A Grand Budapest Hotel úgy marad hihetetlenül szórakoztató, hogy mindvégig ott lapul benne a visszafordíthatatlanul rossz irányba (világháborúk, diktatúrák) forduló történelem felett érzett melankólia. Ahogy a zseniálisat nyújtó Ralph Fiennes, azaz Monsieur Gustave egy ízben fogalmaz: „akad még halvány reménysugár a civilizált viselkedésre ebben a mészárszékben, amit egykoron emberiségnek neveztek. És mi is ehhez járulunk hozzá a magunk szerény, alázatos, jelentéktelen… áhh, hagyjuk”. Nincs mese, Anderson csinálta meg a legszórakoztatóbb filmet, rólunk, közép-európaiakról.

(Hosszabb kritikánk)

2. (holtversenyben) Holtodiglan (Gone Girl)

David Fincher egy egész karriert épített a kiszámíthatatlan történeti csavarokra és a felszínen olcsó ponyvának tűnő, de közben jelentéssel töltött thrillerekre. A Holtodiglannal mindkettőt a végletekig vitte. A házassági évfordulón eltűnő nő keresése és az eltűnés okainak kutatása során egy véget nem érő találgatás-maratonra invitálja a nézőket, ráadásul mindezt Amerika jelenlegi ponyvakirálynője, Gillian Flynn regénye alapján teszi.

InterCom

Az izgalmakat egy olyan eklektikus színészkollektíva szállítja, mint a rendezői sikerek után eredeti pályáját is újjáépítő Ben Affleck, a titokzatos mosolyával a rejtélyt fenntartó Rosamund Pike, vagy épp a komoly drámai szerepektől idegen Neil Patrick Harris és Tyler Perry. A film megtekintése után sok mindent megkérdőjelezünk majd, és többet egy úgynevezett pszichológiai thrillertől nem is kívánhatunk.

(Hosszabb kritikánk)

1. Sráckor (Boyhood)

Egy olyan évben, amikor a nagy stúdiók egymásra licitálva dobálták utánunk a vizuális effektekre épülő filmjeiket, a legizgalmasabb technikai innováció egy független filmes zseni nevéhez fűződött. Richard Linklater 12 éven át forgatta a Sráckort, ami már csak logisztikailag is nagy kihívást jelentett, évente ugyanis mindössze néhány hetet forgattak – nem is csoda, hogy Ethan Hawke és Patricia Arquette kivételével gyakorlatilag amatőr színészekből állt a szereplőgárda.

UIP Duna

Senki nem készített még ennyire szó szerint vehető felnövés-filmet, ami egy gyorsan elrepülő két és háromnegyed órába sűríti az iskolás évek legismerősebb elemeit, a családi és szerelmi vívódásokkal, döntéseinkkel és azok következményeivel. Linklater varázslatos, nosztalgikus időkapszulája megnyerően egyedi – ezt pedig 2014-ben már csak nagyon kevés film mondhatja el magáról.

(Hosszabb kritikánk)