„Ki nem mondom a nevet, meg nem nevezem a költő élete végén tündöklő, vívódásaiba belekeveredő kedvest” – ismételgette Kabdebó Lóránt irodalomtörténész, főhősének, Szabó Lőrincnek az utolsó, Káprázat című versciklusát elemző kötetében. A Titkok egy élet/mű-ben című munka szerzőjének meghökkentő felfedezése a szakma számára könnyen dekódolható volt, hiszen a „Zsuzsa” vagy „Zsizsi” álnevű kedves kilétéről számos momentum árulkodott. Egyebek között az, hogy a negyvenes évei végén járó asszony és családja a legközelebbi barátságban állt Szabó Lőrinccel. No meg az is, hogy a költő – egyik költeményének szép jellemzésével – „legizgatóbb, legfájóbb fűszere” egykoron már múzsája volt egy nála pont „öt évvel fiatalabb, rég halott poéta társnak” is, akit „lélektanilag” sokszorosan elrontottak, előbb azzal, hogy „csodagyereket akartak belőle csinálni, utóbb párt szemináriumokkal, majd analízissel”.

A három „ismeretlen” – József Attila, az ő egyik versében „karcsú, szép kehely”-ként jellemzett Kozmutza Flóra, valamint férje, Illyés Gyula – beazonosításához mindez bőven elegendő volt. Mégis, Kabdebó érdekfeszítő, kérdések sorát provokáló elemzése jószerével visszhangtalan maradt. Pedig – eleget téve Kabdebó tréfás dedikációs felszólításának – az irodalomtörténészek doyenje, a Szegeden élő Péter László négy évvel ezelőtt nemcsak megfejtette a rejtélyt, de le is írta már a megoldást, ám mindenkit megnevező, leleplező, „ingoványos talajon mozgó” tanulmányát folyóiratok sora utasította vissza. „Könyvismertetője” csak nemrégiben jutott nyomdafestékhez a 2000 című folyóiratban.

Több – a HVG-nek a fenntartását is csak szigorúan névtelenül hangoztató – irodalomtörténész szerint ezen „irodalmi ügy” tisztázásának változatlanul „nem jött még el az ideje”. A szegedi irodalmár viszont úgy véli, a fél évszázadnál régebbi történések tudományos és művészi hozadéka felbecsülhetetlen, amit éppen Kabdebó szóban forgó nagy ívű, a „szellemet a palackból kiszabadító” kötete támaszt alá. Szerinte költészet és valóság viszonya nem az irodalomtörténet belügye, ezért összeállított egy antológiát, amelyben a három XX. századi költőóriásnak majd másfél száz Flóra-verse kapna helyet, az eléjük írt „tárgyias bevezető” pedig abban segíthetne, hogy a téma ne ragadjon a bulvár hatókörében.

Először 1937-ben került be az irodalomba Kozmutza Flóra, amikor az őt február közepén megismerő, s a második találkozásukkor már feleségül is kérő József Attila ontani kezdte magából a neki címzett szerelmes sorokat. „Ugy kellesz nekem Flóra, mint falun / villanyfény, kőház, iskolák, kutak.” A lenyűgöző megjelenésű és szikrázóan okos pszichológusnőt nemcsak meghatotta a vele egyidős, idegszanatóriumi kezelés alatt álló költő lehengerlő ostroma, de meg is riasztotta. Ráadásul szíve inkább a néhány héttel korábban megismert másik költőhöz, József Attila egykori barátjához, majd vetélytársához húzta – volna. Illyés Gyula azonban akkor még nős volt, ezért a 32 éves hajadon elnyomta magában a felé irányuló – ahogy évtizedekkel későbbi emlékiratában fogalmaz – „erős, könnyen fellobbantható rokonszenvet”, s kezét az öngyilkossággal is fenyegetődző kérőjének ígérte oda. Áprilisban Flórát – akár pszichés figyelmeztetésként is értelmezhető – szívizomgyulladás döntötte ágynak. Addigra a két valamikori barát között sajátos, az irodalomtörténetet máig foglalkoztató, személyeskedést sem nélkülöző, többmenetes költői párbaj kezdődött. A megjelent versekre versekkel riposztoztak, és amikor szeptemberben Illyés a Nyugat című folyóiratban közzétett három, a szerelem beteljesülésére utaló poémát, a költészet világában magabiztosan tájékozódó József Attilában felhorgadt a féltékenység.

Erre semmi oka nem volt – bizonygatta az 1960-as években papírra vetett, ám csak 1986-ban, férje halálát követően publikált visszaemlékezésében Flóra, vagyis Illyés Gyuláné. Ő 1939-től (1995-ben bekövetkezett haláláig) csak az asszonynevét használta. Ezen a néven lett a hazai gyógypedagógiai pszichológia megalapozója, a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola nagy tiszteletben álló főigazgatója. Az önmaga jellemzése szerint „mélységesen zárkózott” múzsa emlékiratának kései közreadásakor megvallotta: „Írásom legfőbb indítéka az, hogy letörlődjék férjemről a »bélyeg«, amit olyan igazságtalanul ütöttek rá.” Az évtizedeken keresztül felemlegetett vád szerint ugyanis Illyés úgymond elszerette a „végső menedéket” nyújtó nőt, s ezzel ő is hozzájárult ahhoz, hogy József Attila 1937. december 3-án Balatonszárszón vonat alá vesse magát.

A József Attila utolsó hónapjairól című emlékirat szándéka szerint „a tények helyett mendemondákkal” terhelt szerelmi háromszög tisztázásához kívánt hozzájárulni, az aprólékos filológiai kutatás azonban azt valószínűsíti, hogy a memoár szerzője a „legfőbb indíték” érdekében némiképp átstrukturálta emlékezetét, inkább szaporítva a megválaszolandó kérdéseket. Tasi József filológus nyomozására alapozva a józsefattilás irodalomtörténész, Tverdota György például úgy véli, hogy a Flóra és későbbi férje közötti kapcsolat „a nehézségek dacára 1937 nyarára szerelmi viszonyba torkollott”. E „bonyodalmas érzelmi drámának” pedig – fejtette ki hét évvel ezelőtti tanulmányában – poétikai következményei is lettek: József Attilánál az elragadtatott lángolást a „szesztelen szerelem” miatti melankolikus hang váltotta fel. Illyés költeményeiben pedig – ahogy azt kései naplójában ő is felpanaszolta – a negyven évig társ feleség keresztneve lett tabu, mivelhogy „korosztályom legnevesebb költője tette rá a kezét”. A József Attila-versekből a jósággal és megértéssel átitatott, ám állig begombolkozott Flóra alakja rajzolódik ki, míg a nemzeti idolként tisztelt Illyés tollán (mintegy nyolcvan versben) az a feleség, aki férje életének – ahogy az a már idézett naplójegyzetben olvasható – „gyökérzete lett, aki () főz rám, foltozza a fehérneműmet, ő intézi a gépírást, a levelezésem”.

Az eddig is rejtélyes múzsának most egészen más, erotikus kisugárzású arcéle kezd kibontakozni a Szabó Lőrinc-románc nyomán. Az egyik szonettből kikövetkeztethetően 1953 szeptemberében kezdődött – s a megcsalt házastársak elől a jelek szerint sikerrel eltitkolt – liezonban nemcsak a „poligám őrjöngéseiről” elhíresült Szabó lelt élete végén (az otthon biztonságát nyújtó felesége mellett) végre hozzá illő szellemi és testi társra, hanem a lebukás miatti állandó szorongása ellenére a 48 éves asszony is. Ezt a szenvedve felszabaduló érzést a költő Káprázat-ciklusának szonettjei ugyanúgy sugározzák, mint a „Zsuzsa-Zsizsi” által írt levelek, bennük ilyen fordulatokkal: „Színtelen, üres nélküled a világ”, „Nem okozhatunk fájdalmat másoknak! De azért szeress!”

A lebukástól való félelem és a bűntudat korántsem csak az asszonyt, hanem verseinek tanúsága szerint a szerelmi ügyekben korábban meglehetős gátlástalanságot tanúsító Szabó Lőrincet is nyomasztotta. Illyés volt ugyanis a legközelebbi barátja, emberi és művészi sorsának támogatója. Az 1940-es években politikailag szélsőjobbra tolódó Szabót 1945 után Illyés, a népi baloldal megkérdőjelezhetetlen tekintélye védte. Vizsgálati fogságaiból is többször az ő hathatós segítségével szabadult. Amikor pedig a mellőztetés évei után Szabónak 1956 elején végre megjelenhetett válogatott verseskötete, a magasztaló előszót Illyés írta, kijelentve barátjáról, hogy „Arany óta a legnagyobb magyar költő”. Tisztázandó persze, hogy Illyés csak látszólag volt-e gyanútlan, vagy figyelmetlenségét az az 1952 óta Pest-szerte terjedő szóbeszéd indokolta, amit a Nemzeti Színház nagy tehetségű színésznőjéről, Mészáros Ágiról Dévényi Ágnes és Takács István színháztörténészek óvatosan pedzegettek. Mint Mészáros-életrajzukban fogalmaztak: az Illyés-drámák hősnője és szerzője közötti személyes találkozás „idővel talán többé is, mint munkakapcsolattá alakul”.

Aszerelmük lángolásáról tanúskodó eredeti levélkéket, ahogy abban elővigyázatosságból megállapodtak, Szabó Lőrinc és Flóra asszony is megsemmisítette, ám a verseihez azokból olykor félmondatokat, szófordulatokat felhasználó, egy kicsit a halhatatlanságra is kacsintó poéta az egymásnak firkantott üzeneteket gyorsírással mégis „megmentette”. Ezeket az árulkodó szövegeket a költő halála után a családja fejtette meg, majd az özvegye 2008 októberéig zárolta.

A versihlető titkok puzzle-darabjait hangyaszorgalommal összerakó Kabdebó említett könyvéből immár az is tudható, hogy Flóra asszonynak oroszlánrésze volt a Vers és valóság című páratlan vállalkozás megszületésében. 1955-től, élete utolsó két évében ugyanis Szabó Lőrinc neki, az inkognitóját halála után is sokáig megőrző „Íródeáknak” mondta tollba valamennyi versének keletkezéstörténetét. Az alkotás műhelytitkaiba versről versre bepillantást engedő vallomásokban a költő – senki érzékenységét nem kímélve – drámai őszinteséggel tárta fel, hogy költeményeit milyen valóságos élmények ihlették és formálták. Azt azonban ma még nem tudni, hogy a Káprázat-versek köré szőtt hamis legendát (miszerint ezúttal csak „költői képzelgés” vezette tollát) valóban az utókor félrevezetésére találta ki, vagy inkább csak a talán cenzorként is működő kedves megnyugtatására.

MURÁNYI GÁBOR