Vég előtti ítélet - Nyugdíjas diktátorok a XX. század derekán

„Lehet, hogy mindabból, amit csináltam, az a legfontosabb, hogy egyszerűen, szavazással le tudtak váltani.” 1964. október 15-én, megpuccsolása estéjén morfondírozott így Nyikita Hruscsov. A másnapi újságok a „lemondás” (illetve a „saját kérésére felmentették”) kifejezést használták ugyan, ám ez mit sem változtatott azon, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártja főtitkárát ellenlábasai már nem tették el láb alól, s a nyilvánosság előtt nem bélyegezték meg a szocializmus ellenségeként és/vagy az imperializmus ügynökeként, amint azt bő évtizeddel korábban még ő tette például a titkosrendőrség rettegett vezetőjével, Lavrentyij Berijával. A Leonyid Brezsnyev által vezérelt „kis októberi forradalommal” hatalmától megfosztott Hruscsovnak – aki az 1956-os, Sztálin bűneit leleplező XX. kongresszusi beszédével, majd a magyar forradalom vérbe fojtásával írta be a nevét a világ történelmébe – ezt követően még hét, szinte békés nyugdíjasév jutott osztályrészül.

Korábbi dácsájából családjával együtt át kellett ugyan költöznie egy szerényebbe, ezenkívül fenntartottak számára Moszkva belvárosában, az Arbaton egy többszobás lakást, megmaradt a különleges élelmiszer- és egészségügyi ellátásra való jogosultsága, s éjjel-nappal rendelkezésére állt egy ZIL személyautó sofőrökkel – tudható az első Hruscsov-életrajz szerzőjétől, Roj Medvegyev történésztől. A felsoroltak mellett a „nem túlságosan magas”, 400 rubeles, ám az átlagfizetés ötszörösét kitevő nyugdíj, mondhatni, csak zsebpénz volt. A ráadást, személyi biztonságának biztosítását azonban az exfőtitkár gyaníthatóan elengedte volna. A Hruscsov minden lépését követő belügyi különítménynek ugyanis az „őrzésénél” jóval fontosabb feladata lehetett a megfigyelés és a folyamatos jelentés a mozgásáról, és a látogatóiról. Mégis, enyhén szólva is túloznak azok, akik házi őrizetet emlegetnek – fejtegeti a HVG-nek Szilágyi Ákos szovjetológus –, hiszen a kísérők nem akadályozták meg sem Hruscsov gyakori színház- és koncertlátogatásait, sem a kulturális élet prominenseivel való találkozásait.

Hruscsov háborítatlanul beszélgethetett az utcán a „néppel” is. Arra pedig magyarországi adat is van, hogy levelezését sem különösebben korlátozták. 1967 novemberében, amikor meghalt Münnich Ferenc (akit az 1956-os forradalom leverése után egy ideig Moszkvában rendcsináló magyar pártvezérként képzeltek el), a szovjet exfőtitkár postán küldött kondoleáló levelet Kádár Jánosnak. A részvétért hálás Kádár nemcsak köszönő választ írt, hanem egy ládányi jonatán almát is küldött ajándékba. A kézbesítésre azonban – Brezsnyevtől tartva, önmagát is fedezve – az SZKP új urát, illetve annak titkárságát kérte meg. Az udvarias diplomáciai nyelvbe csomagolt elutasító levél figyelemre méltó momentuma, hogy a kérés azért nem teljesíthető, mert a szovjet központi apparátusnak „nincs közvetlen kapcsolata Hruscsovval”.

Néhány hónappal később viszont az exfőtitkár már nem csupán kapcsolatba, hanem konfliktusba is került a hatalommal. Az SZKP politikai bizottságának tagja, Andrej Kirilenko azért rendelte maga elé egykori főnökét és mosta meg a fejét, mert egy francia tévéstáb – amelynek kézikameráját még a dácsába is sikerült becsempészni – rövid dokumentumfilmet forgatott Hruscsov nyugdíjasnapjairól. 

 A nem elég éber őrző-védőket azonnal leváltották. A brezsnyevi pártvezetés pedig ezt követően elutasította az exfőtitkárnak azt a kérését, hogy lediktálhassa memoárját egy megbízható gyors- és gépíró elvtársnőnek. Így csak magnóra mondhatta. A 180 órányi hanganyag – máig ismeretlen módon – kijutott az Egyesült Államokba, s ott 1969-ben meg is jelent. Átütő sikeréhez minden bizonnyal az is hozzájárult, hogy Hruscsov – engedve az apparátus nyomásának – közleményben ítélte el a publikálást. Szűkszavú – a leváltása és az 1971 őszén bekövetkezett halála közötti időből származó egyetlen nyilvános – megszólalását olyan kódolt üzenetnek lehetett értelmezni, hogy a nyilatkozó elismeri a szöveg hitelességét. A rendszerváltás idején Hruscsov fia, az akkor már az USA-ban politológuskodó Szergej bevallotta, hogy – ellentétben korábbi nyilatkozataival, melyek szerint kalandos úton ő csempészte ki a történelmi dokumentumot – a műveletben a KGB és annak főnöke, a későbbi pártfőtitkár, Jurij Andropov segítette. Állításaira azonban máig nincs bizonyíték.

Fél évvel Hruscsov halála előtt, szintén a Szovjetunióban hunyta le örökre a szemét Rákosi Mátyás. „Sztálin legjobb tanítványának” az első, részleges (a miniszterelnöki bársonyszékből való) menesztése után még sikerült visszatornásznia magát a hatalom csúcsára, ám 1956 júliusában a szovjet pártelnökségtől megkapta a selyemzsinórt és a csak parancsként értelmezhető invitálást: azonnal utazzék „gyógykezelés céljából” a Szovjetunióba. Sok ezer oldalas, hányatott sorsú – és csak 1997-ben publikált – önigazoló emlékirata szerint Rákosi elsősorban Hruscsov áldozatának tekintette magát. A szovjet szuronyokkal eltiport „antirákosista” forradalom után Magyarország új helytartóját, Kádár Jánost jó ideig az ő személyével, a hatalomba való visszaeresztésének lebegtetésével tartották sakkban.

Rákosi egy pillanatra sem nyugodott bele 15 évig, élete végéig tartó száműzetésébe. Hol fenyegető, hol taktikusan ügyeskedő, hol könyörgő hangú beadványokkal ostromolta a szovjet és a hazai elvtársakat. Makacssága is hozzájárult ahhoz, hogy mind rosszabb körülmények közé került. 1957-ig még külön dolgozószobája volt a Kremlben, júliusban viszont „a vendégszeretettel visszaélőt” a feleségével, a jakut származású Fenyával együtt Krasznodarba költöztették. Ott még anyagiakban dúskálva, ötszobás lakásban élhettek, teljes ellátásukról külön személyzet gondoskodott. Mivel a kaukázusi kalitkavárosból Rákosi többször is engedély nélkül utazott Moszkvába, 1962-ben – a kádári vezetés kérését is teljesítve – a fővárostól 3775 kilométerre fekvő kirgizai Tokmakban jelöltek ki számára kényszerlakhelyet, ahol a kerti csaptól maga volt kénytelen vödörrel behordani a vizet a házba. S noha a mind többet betegeskedő Rákosi előtt hat év után ismét megcsillant a hazatérés lehetősége, a feltételekről zajló alkudozásoknak egy újabb, végzetes szívrohama véget vetett.

Látszólag jutott csak kellemesebb sors osztályrészül a teljhatalomból felfelé buktatott pártvezéreknek. A pályája legnagyobb részében keményvonalasként ismert keletnémet első titkárt, Walter Ulbrichtot – aki Hruscsov támogatásával verte le az 1953. júniusi kelet-berlini felkelést, 1961-ben pedig felhúzta a berlini falat – 1971-ben érte utol a végzete. A márciusi szovjet pártkongresszuson hiába hivatkozott arra, hogy ő még látta Lenint, Brezsnyev négyszemközt tudtára adta, hogy sem Moszkva, sem a berlini politbüró nem helyesli a nyugatnémetekkel való együttműködési kísérleteit, meg hogy az NDK-beli szocializmust önálló, a szovjettel legalábbis egyenértékű modellként igyekszik föltüntetni. A május eleji központi bizottsági ülésen aztán Berlinben Ulbricht már a szokásos formula szerint, korára és egészségi állapotára hivatkozva engedett utat Erich Honeckernek. Az első titkári poszt helyett megkapta az akkor kreált, jelentéktelen pártelnöki tisztséget. Az államtanács elnöki posztját haláláig (azaz alig több mint két éven át) megtarthatta, de hatásköreinek fontosabb részét megvonták, leginkább az érkező nagykövetek megbízólevelét vehette csak át.

Hruscsov és Ulbricht Berlinben

A sértődött veterán időnként felbukkant a politikai bizottság (pb) ülésein, és gúnyos, ám hiábavaló megjegyzésekkel kommentálta, hogy nem hallgatnak rá. Még fájóbb lehetett, hogy a központi pártlap, a Neues Deutschland egy hónappal a leváltása után felségsértéssel felérő fotót közölt róla, amint papucsos, háziköntösös aggastyánként fogadja a pb tagjait. Azzal is szembesülnie kellett, hogy kikerült a forgalomból a képmását hordozó postabélyeg, a nevét viselő intézményeket pedig – köztük a jogi akadémiát, illetve a Walter Ulbricht Stadiont – átnevezték. Utóbbiból 1973 nyarán, a berlini Világifjúsági Találkozó előtt lett A Világifjúság Stadionja. A megrendült egészségű expártvezér néhány nappal később, épp a fesztivál idején hunyt el. Bár nagy volt a kísértés, hogy a hírt visszatartsák, Honecker közölte: erre az esetre Ulbricht kívánsága is az volt, folytassák a találkozót, ezzel is erősítve az antiimperialista szolidaritást és a világbékét.

Hasonló módon, bár jóval gyorsabban zárult bő másfél évtizeddel később a Kádár-rendszer. „A Központi Bizottság mérlegelve az ön egészségi állapotát, úgy döntött: mentesíti a Magyar Szocialista Munkáspárt elnöki tisztéből és a központi bizottsági tagságából adódó terhek alól” – kapott nyílt levelet 1989. május 8-án a saját pártja vezetésétől Kádár János, aki akkor már értelmezni sem tudta az üzenetet. „Engem most kizártak?” – kérdezte a levél kézhezvétele után feleségétől, majd csomagolni kezdett, hogy azonnal kiköltözzön az őt már meg nem illető házból. A kb tagjai az egy évvel korábban hatalom nélküli (dísz)pártelnökké buktatott, majd fokozatosan egyszemélyi bűnbakká tett Kádár bomlott elmeállapotával 1989 áprilisában szembesültek, amikor az általa véresen levert forradalom és Nagy Imre meggyilkolásának árnyaival viaskodó „macbethi zsarnok” elmondta azóta agyonelemzett „őrült beszédét”. Ezzel még a vele szimpatizáló elvtársai számára is nyilvánvalóvá tette, hogy a fennen hangoztatott politikai megújulásnak a legnagyobb ballasztjává vált. Az akkori átlagkereset ötszörösét kitevő, 43 ezer forintos nyugdíját Kádár a neki meghagyott rózsadombi villában nem sokáig élvezhette: július 6-án halt meg, azon a napon, amikor Nagy Imrét és kivégzett társait (a Hősök terei rendszerváltó temetés után egy hónappal) jogilag is rehabilitálták.

BEDŐ IVÁN, ILLÉNYI BALÁZS, MURÁNYI GÁBOR