Vajon mi vonzotta mágneses erőként Bartók Bélát a népzenéhez? A választ két világhírű együttes segít megtalálni: a Kossuth- és WOMEX-díjjal is elismert Muzsikás, és az idén negyven esztendős, Grammy-díjas Takács Kvartett állítja egymás mellé Bartók Béla zenéjét és az autentikus népzenét – abban a formában, ahogyan annak idején a komponistát megihlette.

A kizárólag koncerten hallható produkció nagy sikerrel bejárta az Egyesült Államokat és Európát; február 12-én egyetlen estén szólal meg a Művészetek Palotájában.

Itt meghallgatható egy korábbi koncert.

A műzene és az autentikus kárpát-medencei népzenék párosítása a Muzsikás „specialitása”: 1998-ban jelent meg a londoni Royal Festival Hallban bemutatott Bartók-album, amire a komponista hegedűduóit vették fel Alexander Balanescu hegedűművésszel, mégpedig úgy, hogy az egyes darabok köré szerkesztett népi dallamokkal felvázolták az Bartók-munkát ihlető forrásokat is. Az együttes voltaképp ugyanannak a „műfaji falnak” a maradványait lépte át ezzel az albummal, amit Bartók a maga korában már ledöntött. A platinalemezzé nemesedett produkció hazai folytatásaként a közönség a Müpában is fültanúja lehetett, ahogy a városi „muzsikások” az Óbudai Danubia Zenekarral közösen mutatták be a Mozart-korabeli játékmódot megőrző erdélyi nemesi falvak muzsikáját, amely a népdalgyűjtő Bartók számára is meghatározó revelációként hatott.

Az ezredforduló idején egy újabb – és talán nem túlzás azt állítani, az eddigiek közül a legnagyratörőbb, ám Magyarországon eddig még nem hallott – produkció ötlete szökkent szárba. A zenével is foglalkozó neves történész, Joseph Horowitz vélekedett úgy, hogy egy klasszikus vonósnégyessel fuzionáló népi együttes képes legközvetlenebbül a szélesebb közönség elé tárni a 19–20. századi magyar művészi zenét, és annak népzenei forrásait. Az 1975-ben budapesti zeneakadémisták által alapított, de hosszú ideje Coloradóban székelő Takács Kvartett már akkor a világ egyik legkeresettebb vonósnégyesének számított – ráadásul azóta csak öregbített hírnevüket éppen a Bartók-kvartettek tolmácsolásával vívták ki.

A két évvel idősebb évfolyamba „járó” Muzsikás pedig az autentikus magyar népzene első számú tolmácsolójának számított szerte a földkerekségen. Miért gondolhatta az ötletadó, hogy épp egy vonósnégyes lehet a legalkalmasabb erre a feladatra? A kérdésre adott válasz minden bizonnyal abban is keresendő, hogy Beethoven halálát követő másfél évszázadban – így Bartók életében is – alapvetésnek tartották: a legszemélyesebb érzések kifejezésére a vonósnégyesnél nincs tökéletesebb műfaj.

A parasztzene, amely egyik fő ihlető forrása a bartóki muzsikának, a szerző műveiben előbb közvetlen módon, rendszerint változatlanul átvett dallamok formájában volt jelen. Az inspiráció azonban a későbbiekben sokkal rejtettebbé, esetenként utalásszerűvé vált, sőt alkalmanként az is előfordult, hogy Bartók saját maga által komponált, fiktív „népi dallamokból” építkezett. A duók, vonósnégyesek, táncfeldolgozások és az eredeti népdalok, hangszeres népzenék kapcsolata tehát soha nem tapasztalt intenzitással és változatossággal jelenik meg ezen a koncerten.

A két együttes produkciója óriási sikert aratott az Amerikai Egyesült Államok és Európa patinás koncerthelyszínein, többek között a New York-i Carnegie Hallban is.