A lassan tiszteletbeli magyarrá váló rendező, Peter Strickland nem az egyszerű megoldások híve. Ironikus módon legutóbbi filmjét, a The Duke Of Burgundyt a legtöbb helyen A szürke ötven árnyalata mélyebb, művészibb párjaként emlegették. A reklámkampánynak biztosan jót tett a párhuzam, és nehéz lenne vitatni, hogy Strickland is egy szado-mazo kapcsolatot boncolgat filmjében, de az ő motivációja egészen más volt. Ő A szürke... rendezőjével ellentétben nem unalmas sóhajtozásra és sóvárgó tekintetekre építette filmjét. Ennél jóval izgalmasabb kérdésre kereste a választ: hogyan lehet egy tipikusan b-mozis, lenézett műfajt, az erotikus filmet úgy megcsavarni, hogy az ne legyen kínos, és az emberi érzelmekről szóljon?

Az ízléstelenből ízléseset

"Vonzódom az ócskább filmes műfajokhoz, részben azért, mert lenézik őket. A hetvenes évek erotikus filmjein kívül már szinte minden b-mozis műfajt újragondoltak: a zombi-, a kannibál, a grindhouse-, a giallo filmek hagyományai már visszatértek. Ezért nyúltam ehhez a műfajhoz. De nem sokkolni akartam a nézőket. Olyan filmet akartam készíteni, amely egyes elemeiben akár sokkoló lehet, mégis képes érzelmileg megérinteni" – válaszolta kérdésünkre Strickland, aki a The Duke of Burgundyval egy teljesen egyedülálló atmoszférájú filmet teremtett.

Mozinet

Abban a korban, amikor A szürke… vezeti a könyves toplistákat, a film egyáltalán nem megbotránkoztató, sőt. Ahogy a brit rendező korábbi alkotásaiban is megszokhattuk, a forma, jelen esetben a sexploitation csak ürügy egy valójában pofonegyszerű történet kibontásához. Mert ahogy azt a film magyar jelmeztervezője (a film Magyarországon, nagy részben magyar stábbal forgott) , Flesch Andrea nyilatkozta, a Duke… nem akar sokat, "csak" két nő szerelmét mutatja be.

Strickland már korábbi filmjeiben is hasonló módon játszott a rossz ízlésű zsánerekkel. Az Erdélyben játszódó Varga Katalin balladájában a rape and revenge (nemi erőszak és bosszú), a Berberian Sound Studioval a giallo (olasz horror) műfaját emelte egy egészen más szintre. A The Duke of Burgundy elődeihez hasonlóan is ugyanúgy becsapja a nézőjét, hiszen sokáig tényleg nem tekinthető másnak, mint egy ma már mulatságosnak ható zsáner előtti tisztelgésnek. A főcím, a díszletek, a világítás, a helyszínül szolgáló arisztokratikus vidéki villa, egy szóval minden a hetvenes évek európai erotikus filmjeinek bevett megoldásait idézik.

Kínzóeszköz születésnapra

Aztán szinte észre sem vesszük, milyen jól átejtettek minket, mert a film valójában a lepkéket tanulmányozó, villájában magányosan élő Cynthia (Sidse Babett Knudsen) és a hozzá takarítani járó Evelyn (Chiara D’Anna) bizarr szerelmi története. Egy olyan viszonyé, melyben sokáig a néző sem lehet biztos benne, ki is a domináns, és ki hoz kompromisszumokat a kapcsolat során. Pont ezért nincs is jelentősége, hogy a filmben történetesen két nő alkot egy párt. Ez a történet akár egy hetero vagy meleg párról is szólhatna, a lényegen akkor sem változtatna.

Mozinet

"Lehet, hogy extrém eszközöket használtam, de a szerelem, az együttélés mindennapos, apró tragédiáit akartam felfedezni. Egyedi világot akartam teremteni, amely egyáltalán nem hasonlít valóságunkra. Egy olyan univerzumot, ahol a legszokatlanabb vágyak a legnormálisabbak" – vallja a rendező, és állításával nehéz is vitatkozni. Elég csak azt a jelenetet példaként említeni, ahol Evelyn a legkülönfélébb kínzóeszközök és szexjátékok között válogat születésnapjára.

Ahogy korábban jeleztük, a The Duke Of Burgundy egy ponton túl már nem értetni, inkább éreztetni akar, sőt, ami kifejezetten jót tesz a filmnek, olykor szívesen teszi nevetség tárgyává a főszereplők különféle rítusait. A legjobb pillantok talán pont azok a filmben, amikor Strickland megfosztja kellékeitől a főszereplőket, ezzel még inkább egyértelművé téve, hogy a mezei nézőből is gúnyt űz, mondván a hétköznapjainkat is segédeszközökkel, rituálékkal tesszük elviselhetőbbé.

Mozinet

Majdnem egy Halász Judit-dal szólt a filmben

Egy dolog még biztosan sokat dobott a The Duke… egyedi hangulatán, pedig ezt hajlamos volt több kritika is elfelejteni. Strickland mindig is óriási hangsúlyt fektet a filmezére, sőt, maga is zenél, így filmjeit a legtöbbször valamilyen zenei műfaj inspirálja. Ehhez a filmjéhez a Cat’s Eyes-t (a The Horrors frontemberéből, és egy kanadai operaénekesből álló duót) kérte fel, akik pontosan ráéreztek a kívánt hangulatra, igaz, ebben Strickland is segített nekik.

"Nagy rajongója voltam a Cat’s Eyes első lemezének, és azt gondoltam, az ő klasszikus zenéből gyökerező hangzásuk tökéletesen passzolni fog a filmhez. A forgatással párhuzamosan írták a filmzenét, mindig elküldtem nekik a leforgatott jeleneteket. Abszolút elégedett vagyok a munkájukkal. Ha nem én készítettem volna a filmet, meg is venném a filmzene-lemezt" – áradozott a rendező a Cat’s Eyes teljesítményéről. Külön érdekességként még azért megemlítette, hogy majdnem egy Halász Judit-szám, a Kép a tükörben lett a főcímdal, de végül túl lassúnak találták felütésnek.

A következő film a bevándorlásról fog szólni

Strickland már a következő filmtervén gondolkodik, amely a hírek szerint a bevándorlás témakörével fog foglalkozni. "Nagyon szerettem volna újra a Varga Katalin balladája román stábjával dolgozni, annyira megkedveltem őket. Innen jött az új film ötlete, ráadásul Angliában a bevándorlás kérdése napi szinten felmerül."

Azonban Stricklandtől fura is lenne valamilyen politikai film, ezért gyorsan hozzáteszi, új alkotása nem lesz egyik irányban sem részrehajó, nem célja állást foglalni a kérdésben. "Inkább maga a jelenség izgat. Az, hogy Kelet-Európából a jobb élet reményében vándorolnak ki Nyugatra, míg például Londonban sokan döntenek úgy, hogy inkább egy szebb és olcsóbb helyre költöznek, ahelyett hogy több százezer forintos összegeket fizessenek egy bunkó főbérlőnek. Mindenki a saját utópiáját hajtja. Én magam is bevándorló vagyok Magyarországon."

A The Duke of Burgundyt április 30.-tól vetítik a hazai mozik.