A True Detective minden más szériát elsöprő, tavalyi sikerének egyik kulcsa az amorf módon összekapcsolt nyomozópáros fokozatosan átrajzolt története volt. A másik pedig a mocsár nyomasztó, sokdimenziós értelmezése. Lehet furcsa, de Spanyolországban Alberto Rodriguez szintén e párosra húzta fel a maga lélektrancsírozós krimijét. Nem az ő hibája, hogy bár a Mocsárvidék az HBO sorozattal egy időben készült, és odahaza 2014 legfontosabb filmjeként emlegetik, csak most ért el a magyar mozikba.
Az andalúziai naplementét bámuló, kopaszodó, erősen izzadó, ötvenes férfiről még a nyitó snitt vége előtt kiderül, nem élvezi, hanem elszenvedi ezt az „esztétikai” helyzetet. A jóval fiatalabb, hetyke bajszú, RayBan napszemüveget viselő társa a lerobbant autójuk másik végében áll; a lápvidéken keresztülvivő vízelvezető csatorna töltésén érkező platós traktorra várnak. Nem beszélnek egymáshoz, és a füllesztő képsorhoz az időpont feliratozása is adalék csupán. 1980 szeptemberében járunk. A pöfögő traktorral szemben, a csatorna túloldalán egy villanásnyi időre megjelenik két férfi, vállukon nyugtalanítóan billegő vadászpuskával.
A porban fürdő városkában zötykölődők vásári forgatagba futnak, de a zsibongás helyett csak két hangsáv emelkedik ki a karneváli zűrzavarból: az agyaggalambra lövő puskák dörrenései és a kislányok - inkább rémültnek, sem mint örömtelinek hangzó – sikoltozása. Senki nem mond semmit - egészen addig, míg a hotel recepciósa köszönés helyett, lemondóan oda nem böki a feltűnő párosnak: „Már azt hittük, el se jönnek”.
Egy perces felütést ennél tömörebben, feszültségkeltőbben összerakni talán nem is lehet. Nem is alaptalanul hajbókoltak a kritikusok a rendezőnek (Alberto Rodriguez), és a Mocsárvidék sem érdemeltenül lett 2014-ben a legjobb spanyol film. Ha nincs a McConaughey-Harrelson féle True Detective az HBO-n, most mindenki erről beszélne. Így viszont attól nehéz szabadulni, hogy hogy lehet ennyire zavarba ejtő a hasonlóság két produkció közt, pedig tényleg egy időben, de egymástól teljesen függetlenül készültek.
A Mocsárvidék a felszínen a Guadalquivir folyó kompmesterének eltűnt lányai utáni nyomozásról szól. Ám a szinte mozdulatlan, végletekig keserű világot bemutató történetben mire eljutunk az ártérből kihalászandó tini-holttestekig, a krimi pauszpapír vékonyságúvá súrlódik. Másfajta feszültség ejti rabul a nézőt: a film noir eszközrendszerét is bőven adagolva, ravaszul, thriller módjára, folyamatosan plusz vért pumpál a fejekbe a rendező, miközben a spanyol rendszerváltás utáni társadalmi drámáról hámozza le újra meg újra a rétegeket.
A szomorú, epikusan lassúra és szépre forgatott jelenetek egy olyan pszichológiai drámát rajzolnak, melyben a fókuszt a Franco-rezsim után évekkel is épp csak eszmélni kezdő dél-spanyol vidék társadalmi feszültségei jelentik.
A kirendelt állami nyomozók különbözőbbek aligha lehetnének: az idősebb (Javier Gutiérrez) Franco politikai rendőrségének vallatótisztje volt, a fiatalabb (Raúl Arévalo) viszont az „új világ" embere. Úgy kell együtt dolgozniuk, hogy miközben a haldoklását is titkoló öreg nyomozó naponta bizonyítja, ha úgy látja jónak, gondolkodás nélkül átlépi a kihallgatás és kínvallatás közti választóvonalat, a nyomozók az idegen terepen azt sem tudják pontosan, mennyire bízhatnak meg egymásban.
Rodriguez dokumentumfilmeket idézően szenvtelen és rángás nélküli képeket kért és kapott Alex Calatántól, amit a vágóasztalon azzal tettek még hangsúlyosabbá, hogy kerülték a gyors tempót és mindenféle zaklatottságot. Ez nem teljesen véletlen, a rendező (aki a forgatókönyvírásba is beszállt Rafael Cobos mellé) ezzel kapcsolatban többször is utalt arra, hogy az alapötlet, de a film formanyelve is sokban táplálkozik a régióban a ’80-as évek elején készült dokufilmekből, illetve egy sevillai fotográfus (Atín Aya) itt készített képeiből. A végeredmény: mintha Dovzsenko Földjébe oltotta volna be a rendező a spanyol rendszerváltás politikai áthallásokkal feltöltött sztoriját.
Ennél fogva a mezőgazdasági munkások közeledő sztrájkja, a drogcsempészek, a sorozatgyilkos utáni nyomozás, sőt még a Capote-t megidéző újságíró is csak kellék. A 105 perces mozi ugyanis az első snittől az utolsóig, előre megfontoltan és kiszámítottan abba az irányba halad, hogy döntés elé állítsa a nézőt: képes-e elhinni azt, amit az ügy kezelésével elégedetlenné váló rendőrfőnökkel ki is mondat: "Emlékeztetem magukat, hogy demokráciában élünk (…) Már nem úgy mennek a dolgok, ahogy régebben.”
A nyári bőrápolás nem merül ki annyiban, hogy leveszünk egy fényvédőt a polcról. Mit kell tenni, ha minden önmérséklet ellenére leégünk? Mihez kezdjen, akinek problémás a bőre, és milyen termékeket érdemes magunkkal vinni a nyaralásra? Mit együnk, hogy szebbek legyünk? Szakértőkkel beszélgettünk hiedelmekről, jó és rossz praktikákról.
A kormánypárt támogatottsága pedig mélyponton van.
Az ő nevén lévő 188 milliárd forintnál sokkal több pénze lehet
Ha erre nincs jó válasz, a százezres menet csak színes emléknek lesz jó.
A hírt Havas Henrik jelentette be, mint írta, az utóbbi évtizedeket visszavonultan töltő Forró már hónapokkal ezelőtt elhunyt.
A Szegény Emberek Magyarországért Párt ügyében hat embert ítéltek el.
