Függőségi játszmák: Miért tarolnak a tévésorozatok?

„Akarja látni kedvenc tévédrámáját? Rendelje meg nálunk!” – ha nem is pontosan ezekkel a szavakkal, de az üzenet lényegét tekintve így buzdítja a világ egyik legnagyobb webáruháza a honlapjára látogatókat. Az Amazon nemrégiben elhatározta, hogy kínálatába felveszi a saját gyártású vizuális tartalmat, és új üzleti modellel próbálja minimalizálni a tévésorozatok piacán érzékelhető túlkínálatban rejlő kockázatokat. Közzéteszi a sorozat 50-60 perces kedvcsináló filmjét, az úgynevezett pilotot, de további mérlegelést követően gyártási engedélyt csak azoknak a produkcióknak ad, amelyekre kiugróan magas számú szavazat érkezett. A napokban hivatalosan is eldől, hogy a sorozatokat kitárgyaló fórumokon izgatottan várt, Az ember a Fellegvárban című tévédrámát valóban bekéri-e az Amazon.

Mellette szól, hogy az alapmű a disztópikus sci-fi mestere, a többek között a Szárnyas fejvadász alapjául szolgáló regény és a Különvélemény írója, Philip K. Dick könyvére és annak továbbgondolására épül, és olyan történetet mesél el, amely nemcsak az extrém konstrukciók kedvelőinek fantáziáját mozgatja meg, hanem a hivatalos történelemírással szemben szkeptikus közönségét is. A történetben a második világháború nem a Szovjetunió és a szövetségesek győzelmével végződik, az Egyesült Államok keleti partját a németek szállják meg, a nyugati részen pedig a japánok hozzák létre a fasiszta diktatúra helyi viszonyokra aktualizált változatát. Bár kétségek vannak az erősen megosztó emocionális és optikai kihívásokat illetően, a félelmet eloszlathatja, hogy az utóbbi években a sorozatpiac minden kihívó tartalmat felszippantott.

Előfordultak ugyan váratlan bukások, a szinte emészthetetlen mennyiség és az igen változó minőség mégis bombabiztos működést jelez. A sorozatok a televíziózás elterjedése óta a programok sűrűn felbukkanó, könnyen azonosítható cirkálóinak számítottak, ma már azonban követhetetlen forgalmi sűrűségben kell eligazodnia annak, aki szeretne rátalálni kedvenc darabjára. A hét egyetlen napján a műsorújságok kínálatában kora délutántól az éjszakai műsorsávig elnyújtottan az országosan fogható, valamint a különböző csomagokban elérhető tematikus és fizetős csatornákon közel száz sorozat szerepel Magyarországon is – szituációs komédia, szappanopera, napi vagy rendszeresen jelentkező valóságshow, tévédráma. A nemrég startolt abszurd bűnügyi komédia, a Coen testvérek klasszikus Fargóját továbbépítő sorozat, valamint egy lúzer ügyvéd machinációit bemutató Better Call Saul mellett a március 15-én induló Petőfi Tv a titkait máig őrző Twin Peaks ismétlésével melegíti reménybeli nézőit, és ugyanakkor indul az utóbbi évek egyik magyar történelmi sikerregényéből készült sorozat, a Kossuthkifli, Rudolf Péter rendezésében.

Kevin Spacey a Kártyavár főszerepében. Külön világ

AFP

Ha biztosra akar menni egy tévécsatorna, sorozatokat játszik, annyit, amennyit nem szégyell, vagy elbírja a büdzséje – állítja a jelenséggel két évtizede foglalkozó, magát „tudatos sorozatfüggőként” jellemző Wágner Gábor újságíró. A nézők az egyszerű dolgokat keresik: átélhető történeteket, szerethető vagy gyűlölhető karaktereket, drámai helyzeteket. A Miért éppen Alaszka?, a Dallas, Az elnök emberei, az X-akták, a Vészhelyzet vagy a Doktor House egymással összehasonlíthatatlanok, ám éppúgy megtalálták a maguk rajongótáborát, mint a ma már klasszikus produkciók, köztük Ingmar Bergmantól a Jelenetek egy házasságból vagy Lars von Trier munkája, A Birodalom.

A mai tévédrámák előképei mégsem ezek, hanem a 24 című sorozat: ez a széria a valós idő filmnyelvvé emelésével, a gyors vágásokkal, a párhuzamos szituációkat a híradós tudósítás eszközeivel, a hatást az osztott képmezővel fokozó, a politika és a bűnözés összefonódását a társadalmat átitató manipulációk feltárásával olyan világról tudósított, amiről a nézők a legrémesebb éjszakáikon álmodtak. A magyar közszolgálati televízió a 2001-es amerikai bemutató után nem sokkal műsorára tűzte a 24-et, miként viszonylag ügyesen használta ki a tartalomgyártás területén a nyolcvanas évekig élvezett monopolhelyzetét.

A retróromantikus báj miatt ma is legendák övezte szituációs komédiák, a Szomszédok és a Família Kft. nézőszámának a töredékét most már megirigyelnék, ám ez Szekeres Viktor szerint nem jellemezné pontosan a mostani viszonyokat. A 16 ezer hiperaktív felhasználójú sorozatjunkie.hu blog winnie-ként ismert szerkesztője úgy látja, hogy a mai tévésorozat-piac a sokműfajúsága miatt rétegzett, ezért különbséget kell tenni a televíziós nézettség és a tartalmat más eszközökkel követők-megosztók között. Tíz éve az RTL Klubon a Lost adásonként kétmillió nézőt ültetett a képernyő elé, ma a világ legnézettebb sorozata, a különböző elő- és utócímekkel futó, franchise rendszerben gyártott, főleg az 50 év feletti korosztály által favorizált NCIS-szériának csúcsformában is meg kell elégednie Magyarországon 400 ezerrel. A Feketelista, a Totál szívás, az Agymenők vagy az Így jártam anyátokkal a tévénézők átlagosan 1–5 százalékát vonzza, viszont mindegyik a reklámozóknak kiemelten fontos 18–49-es korosztályban aratott.

A tévéképernyőn túl a piac befolyásos szereplői egyre inkább az internetre és a mobileszközökre optimalizálják ajánlataikat. Nem véletlen, hogy az 1997-ben alapított, a video- és dvd-kölcsönzésben is piacvezető, a világ legnagyobb videostreaming szolgáltatója, a Netflix is beszállt a saját gyártású sorozatokkal konkurálók versenyébe. Két meglepő húzással hívta fel magára a figyelmet: a David Fincher és Kevin Spacey közreműködésével a fehér házi hatalmi játszmákat krimiszerűen feldolgozó, Kártyavár című tévédrámájának eddigi két évada – a harmadik összes epizódja a napokban egyszerre került fel az oldalukra – bebizonyította, hogy ez a formátum is képes a legjobb minőségre, és menedzseli az egyre növekvő gyártási költségeket. Az amerikai, a latin-amerikai és az európai piacokon jelen lévő cég terveiben szerepel, hogy 2016-ban mindenhol kevesebb mint havi 9 dollárért elérhetővé teszi szolgáltatásait. Történelmi sikersorozata, a Kazahsztánban és Malajziában felvett Marco Polo második évadjának epizódjaira pedig – a forgatás részben Magyarországon zajlik – valószínűleg többet költ, mint a 100 millió dolláros büdzsével pillanatnyilag listavezető Trónok harca gyártói.

Megjósolhatatlan az átütő sikerrel kecsegtető tartalom, de az biztos, hogy Mr. Cliffhanger és Mr. Watercooler jelenléte elengedhetetlen. Egyik sem létező személy, a televíziózásban és a rajongók egymás közötti kommunikációjában mégis nélkülözhetetlen „epizodisták”. Ha nincs cliffhanger – a sorozat epizódját lezáró, pontosabban nyitva hagyó –, „lógva hagyott”, lebegtető, a következő részig bizonytalanságban tartó effekt, akkor kevesebben vitatják meg másnap a munkahelyek közösségi tereiben a frissítő vizet kínáló vízballonok mellett az előző este látottakat.

A sorozatnézés pedig olyan élmény, amit ki kell beszélni. A Halálsoron című Stephen King-regény mozifilmes adaptációjával hírnevet szerzett amerikai rendező-producer, Frank Darabont új munkájának, a The Walking Deadnak emelkedő nézettségi adatai szerint a sorozatnak vetélytársainál erősebb a cliffhanger-watercooler együtthatója. A március végén az ötödik évadját 90 perces epizóddal záró, de valószínűleg még az idén újabb részekkel jelentkező darabra annak ellenére kevesen fogadtak volna, hogy a posztapokaliptikus szcenárió általában működőképes. Ám a Magyarországon a FOX csatornán hétfő esténként látható zombitörténet az utóbbi évek egyik legmenőbb sorozata lett. A hatodik évadra készülő túlélős-területfoglalós, a fenyegetett emberiségnek némi reményt adó, nemegyszer trancsírozós részletekben sem szűkölködő sztori az induláskor mért adásonkénti ötmilliós nézőszámát 17 millióra turbózta föl.