Kezdjük a végén, ahogy az Európa Kiadó Romolj meg című dalának a szövege is mondja: talán meglepő, talán nem, de az van, hogy a magyar rock and roll történelem egyik legkülönlegesebb figurájának, Dénes Józsefnek, Döncinek az önéletírása – ami egyébként kézirat formájában évekig kallódott mindenfelé – a valaha volt egyik legjobb magyar zenészönéletrajz, sőt, megkockáztatom, hogy a legjobb.

 

Nem interjúkötet, nem valaki írta a művész helyett, nem valaki írta a művészről – nem, ezt a könyvet ő maga, Dönci, ez a zaklatott sorsú, elképesztően impulzív, érzékeny és szellemes, és persze elképesztően tehetséges plebejus gitáros-filozófus vetette Word-dokumentumba.

Nem lehetünk neki elég hálásak azért, hogy megtette ezt. Normális országokban az ilyen faszik az életműdíjasok, a könnyűzene-történet hősei, az Eric Claptonok, a Robert Frippek, a Mark Knopflerek. Nálunk az underground sztárság, nem is, az undeground hős státusz – a többnyire nélkülözés, a vendéglátóban zenélés (persze Dönci annyira imádott muzsikálni, hogy még ezt is óriási lelkesedéssel és hitelesen tudta tolni) – jutott leginkább osztályrészéül.

Persze ez nem egy szubjektív rezümé. Nem is akar az lenni. Sosem felejtem el, amikor ott ültünk valamilyen hajnalon a kis lakásában, és úgy játszotta a Bitliszeket, hogy egyszerre pengette a basszus- és dallam-szólamot a gitárján, és persze énekelte a maga belbudapesti angolságával.

Meg azt sem felejtem el, amikor az Almássy téri City Sörözőben, ami lássuk be, nem a Marquee klub, olyan átszellemültséggel játszotta a blues-okat, hogy megállt az idő. És amikor pedig a színpadon volt, akkor meg – de ezt persze számos kedves olvasó is tudhatja, hiszen látta – izzott körülötte a levegő, és akkor ez itt és most nem modoroskodó hírlapírói bullshit.

Ha ne volna már ezerszer lerágott csont és kiüresített szó, azt mondanám: nagyon-nagyon szerethető ember volt.

A kutyafáját, mondom.

A Szökésben szórakoztató, izgalmas, és ami a legeslegfontosabb, korhű és elképesztően személyes időutazás a nehéz pesti gyerekkortól a hetvenes évek syriusos, kexes zenei második nyilvánosságán át a nyolcvanas évek art-punkján és trabantos, balatonos, európa kiadós, neuroticos undergroundján keresztül Dönci hasonló hévvel és hasonló mélységgel megélt – mert ő mindent elképesztő mélységgel, beleéléssel, és folyamatos szellemi önreflexióval élt meg – hit gyülekezetes menetén át a kilencvenes és a kétezres évek vadkeleti hippereáljáig.

Jó volna, ha itt lenne, biztos mondana valami egyszerre nagyon megindítót és elképesztően maliciózusat, és azzal a tipikus döncis arckifejezzésel túrna bele a Fender Stratójába, de ha már nincs itt, legalább itt marad örökre. Küldött egy jelet fentről.