Dragomán György
Dragomán György
Tetszett a cikk?

A József Attila-díjas író vallomása az íróvá válásról és Esterházy Péterről. A hetilapban megjelent írás bővebb változata.

Hat évvel ezelőtt boldog hetvenedik születésnapot kívántam Esterházy Péternek. Mindenki röhögött, ő elnézően és enyhe rosszallással a szája sarkában mosolygott, nana, mondta a tekintete, ott még nem tartunk.

A hatvanadik születésnapján történt, amikor én mondtam az ünnepi koszöntőbeszédet.  A Petőfi Irodalmi Múzeum színpadán álltam, kicsit szégyelltem magam a baki miatt, de magamban azt kívántam, hogy legyen ez így, jöjjön csak el szépen az a hetvenedik, legyen Péter majd szépen hetven is, önerőből, ahogy mondani szokta, és édesapámra gondoltam közben, aki napra pontosan a hatvankettediken halt meg.

Akkor már öt éve gyászoltam apámat, befele forduló, magányos, kínlódó gyásszal, úgy, ahogy csak azt lehet gyászolni, akit igazán szeretünk, és amikor aznap délelőtt a beszédet írtam, ez a gyász egészen elviselhetetlenné erősödött, végig az édesapám hangja zúgott a fejemben, a fiatal hangja, amit kiskoromban félálomban hallgattam, ahogy a másik szobában felolvasott a Termelési regényből édesanyámnak, és az öregkori hangja, ahogy a Harmoniáról beszélgetünk, és közben mind a sokféle hangjai, EP  az írásain keresztül apám életének fontos része lett, és apámon keresztül vált az én életem részévé is.

Most napok óta EPt gyászolom, de nem érzem, hogy elment volna, sőt, inkább azt érzem, hogy valahogy még jobban velem van, beleivódott a nyelvbe, amit használok. Az irdatlan munka, amit egész életében elvégzett, úgy hat a szavainkra, mintha a fizika ötödik, még felfedezetlen alapvető ereje lenne, működteti a nyelvet, amin beszélünk.

Ezt megírtam egyszer pontosabban is, éppen abban a születésnapi köszöntőben, és úgy tudtam elmondani neki, hogy milyen fontos nekem, hogy ő is hallotta, és úgy láttam, örült neki. A szöveget sohasem közöltem nyomtatásban, most tehát egy tőle tanult, igazi Esterházys gesztussal szépen ideidézem.

 

Gyerekkoromban, még Marosvásárhelyen egy éjszaka arra ébredtem, hogy édesapám az Egri csillagokat olvassa fel édesanyámnak, de közben szinte fulladozik a nevetéstől, és édesanyám is nagyon nevet, sőt nem nevetnek, hanem inkább röhögnek, közben édesapám olyanokat mond, hogy ez mekkora marhaság, de ezt is úgy, a röhögéstől fuldokolva, hogy azonnal elhittem neki, ott az emeletes ágyam tetején, hogy tényleg, az csak egy iszonyatosan jópofa marhaság lehet, vagy valami marhaság-féle, de közben az egész valószínűtlenül és mélyen valóságosan álomszerű volt, mert tudtam, hogy ezt csak álmodhatom, mert az Egri csillagokban nincsenek elvtársak, hanem csak összefolyt álmomban az Egy igaz emberrel, meg A negyedik akadállyal, meg A vörös vállpántokkal, amiket akkoriban kínomban de mégis élvezettel olvastam, de édesapám és édesanyám összefolyó röhögése olyan élesen és tisztán hallatszott be az ágyamba, hogy tudtam, hogy mégse lehet egészen álom, vagy ha álom, akkor abba a fajtába tartozik, amiről később soha többet nem tudjuk eldönteni, hogy megtörtént-e tényleg vagy nem, (zárójel nyílik) én egyszer nem sokkal ezelőtt az eset előtt, azt álmodtam például, hogy a fiúk a blokkból mind feljöttek hozzánk a negyedikre, és kinyitották az ablakokat, és kimászták a blokk külső falára, és az ablakpárkányról az erkélyre ugráltak, és aztán a mi erkélyünkről le az alattunk levőre, és onnan meg felszaladtak a falon egész a blokk tetejéig, és aztán, amikor ez az álom eszembe jutott, akkor biztos voltam benne, hogy tényleg megtörtént, annyira biztos, hogy kimentem az erkélyre, és kihajoltam, és a blokk falán keresni kezdtem a fiúk teniszcipőjének a sáros talpnyomát, de persze hiába, nem volt ott semmi a vakolatba kevert apró csillámpalaszemcséken kívül (zárójel bezárva) és másnap aztán ugyanúgy kezdtem keresni azt a másik Egri csillagokat, azt az elvtársazósat, amin édesanyám és édesapám úgy röhögtek, és persze nem találtam, pedig megnéztem mindenhol, és most már tudom is, hogy ott volt édesapám fejénél a könyvkupacon, mindjárt az Avram Bogatiron, csak borítója túl rózsaszín volt, meg a címe se tetszett, meg alcíme is volt, és én már akkoriban is nagyon gyanakodtam az olyan könyvekre, amiknek alcíme is volt, pláne zárójelbe, ráadásul még angolul se tudtam eléggé, hogy észrevegyem a kissregényt, meg amúgy is, egy essel több vagy kevesebb nekem sose számított, és a kiss mint olyan akkor még nem is igen érdekelt. A szerzője. az meg egyáltalán nem érdekelt, azt, azt hiszem el se olvastam, akkoriban a könyveknek csak címük volt, csak a címük számított.
Így találkoztam először Esterházy Péter munkásságával, vagyis így nem találkoztam vele, így kerültem el, és aztán, amikor kivándoroltunk és a könyveinket válogattuk, hogy mit fogunk eladni és mit fogunk elhozni, akkor találtam meg megint a kissregényt, és akkor egyszerre eszembe jutott az az álom, és hirtelen valósággá változott, de persze úgy, hogy ettől egyáltalán nem lett kevésbé álomszerűbb.
Akkor már túl voltam az első novelláimon, író akartam lenni, és azt hiszem, a Termelési regényből kezdtem el megtanulni, hogy létezik olyasmi, hogy szöveg, és azt is, hogy a szavakkal és a nyelvekkel játszani is lehet, lehet is és kell is, és a játék komoly, nagyon komoly, életveszélyes, sőt magát a létezést is veszélybe sodorja. Persze erre nem jöttem rá mindjárt ott helyben a könyvkupacok között ülve, és a Termelési regénybe feledkezve.
Aztán Magyarországra kerültünk, Szombathelyen az egyik első könyv, amit megvettem magamnak, a Bevezetés a szépirodalomba volt. Bátor fiú voltam, ráköltöttem nyolcvan forintot a kétszáz forintnyi zsebpénzemből, és nekifeküdtem, mert pont oda vágytam bevezetve lenni, oda be, a szépirodalom belsejébe. (Zárójel nyílik.) Lehet, hogy a bátorság nem a legjobb szó, talán inkább a vakmerőség volna helyes kifejezés, ennek illusztrálására elmondanám, hogy a könyvtárból kivettem a Bevezetés mellé, afféle nyelvi felzárkóztató kiegészítő olvasmánynak James Joyce-tól az Ulyssest eredetiben – öt éve tanultam már akkor angolul, túl voltam az első krimiken, mi az nekem, gondoltam. (Zárójel bezárva)
Bizony, aki író akar lenni, annak magyarul a Bevezetés a szépirodalomba-t kell olvasni, angolul meg az Ulyssest tizenhat évesen, nyilvánvaló, hogy ez a helyes megoldás, van egy idevágó szép angol mondás, what could possibly go wrong, szabad fordításban: hát ugyan már, mi baj történhetne?
Nyilvánvaló, hogy aki bátor, annak szerencséje is van (vagy nem, de ezt most hagyjuk), én akkor nagyjából ugyanannyit tudtam Joyceról, mint Esterházyról, semmit. Ők viszont, nekem úgy tűnt, mindent tudnak, és mindent akarnak. Vagyis nem ők, hanem a szövegeik. A könyveik, azok. Az a két könyv, az a két számomra legyőzhetetlennek tűnő monstrum, az mindent tudott és mindent akart. Ez már anélkül is nagyon gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy magukat a szövegeket értettem volna. Én meg azt akartam érteni, hogy mit és hogyan, és mért akarnak, és emiatt csak azért is el- és végig- akartam olvasni őket. Be akartam lenni vezetve. Joyce sok szempontból könnyebbnek tűnt, legalább lehetett szótárazni.
Kamasz voltam. A szövegeket nyilvánvalóan nem értettem meg, de ezt szerencsére tudtam is. A szövegekben munkáló akaratról viszont azt gondoltam, hogy azt képes vagyok megérteni. Képes vagyok arra, hogy felfogjam, hogy mit akarhatnak ezek a szövegek. Mindent. A létezést, a hagyományt, az irodalmat, a világot. Mindent, mindent, mindent.
Küzdöttem a szövegekkel, és egy másik hasonlóan súlyos, de számomra akkor már nagyon kedves könyv járt a fejemben, a Moby Dick. Hogy abban is ugyanígy, hogy abban is ugyanezt. Azt persze könnyebb megérteni, ott van benne a bálna, ott van benne az akarat, élesen és hegyesen, úgy hívják, szigony.
Olvastam, és akartam, és ettől a nagy akarástól lassan félni kezdtem. Attól, hogy hogy lehet? Hogy ezt így hogy? Hogy lehet ezt így merni, hogy lehet ezt így akarni? Hogy miért mindjárt a mindent, mért nem inkább a semmit? Hogy egy ember ezt hogy akarhatja, és hogy merheti.
Azon kezdtem akkor gondolkozni, hogy milyen egy író. Hogy mit csinál, hogy van, hogy létezik, hogy ül az asztalánál, hogy káromkodik, hogy fésülködik, hogy iszik teát, hogy mártja a pirítós csücskét a lágy tojásba, hogy van. Hogy ír.
Ezek a könyvek szédítőek és örvénylők voltak, a szavak és a mondatok súlyosan telepedtek rám. Azt kezdtem gondolni, hogy a szépirodalom nem szép. Az írás nem írás. A létező nem létezik. Nincsenek is írók. Nem írnak. Nincsenek egyáltalán.
A szövegeik fogják és felfalják őket, beledolgozzák őket magukba, belevezetik őket magukba, úgyhogy ők maguk lesznek a szövegeikké, és soha többet nem tudnak kijönni onnan, mert még a kint és a bent fogalma is megszűnik, nem lesz egyáltalán se kint se bent, ők maguk lesznek a szövegeik, ők maguk lesznek a világ, mindenné lesznek.
Ez a lehetőség félelemmel töltött el. Megesz az írógépem. Nem létezem többet. Nem leszek. Mért van egyáltalán valami, mért nincs inkább a semmi, tényleg, mért a valamit, mért a mindent, mért nem a semmit, lehet, hogy inkább a semmit kéne akarni, lehet, hogy semmit se kéne akarni.
Ezt tanultam én azon a nyáron Esterházy Pétertől és Joyce-tól. Azt tanultam tőlük, hogy ők igazából nem is léteznek se mint emberek, se mint írók, csak mint szövegek, mert a szövegeiktől nem választhatók el, ők maguk azok, a szövegeik viszont nem választhatóak el a világtól, tehát ők sem válaszhatóak el a világtól, nem különálló entitások, ők maguk a világ, a logika ezt diktálta, nyilvánvaló volt, hogy ez másképp nem lehet, de az is nyilvánvaló volt, hogy azért mégiscsak másképp van, mert ha nem lenne másképp, akkor engem is ők írtak volna, én se léteznék, csak bennük, ez a lehetőség elég valóságosnak tetszett ahhoz, hogy átérezzem a veszélyét. Az ilyenfajta írás olyan, mint a hidrogénbomba, úgy semmisít meg, hogy megmaradok, ez pedig nagyszerűségében is félelmetes. Ott a mindenben a semmi.
Ezek akkor nagyon súlyos dolgoknak tűntek nekem. Annyira komolyan vettem a viccet, olyan nagyon és elszántan meg akartam érteni, hogy mire megértettem, már nem is tudtam rajta röhögni. Tehát nem értettem meg. Mondom, kamasz voltam.
Ha akkor találkoztam volna Esterházy Péterrel, nem hittem volna el, hogy létezik. Az meg aztán végképp elképzelhetetlennek tűnt volna, hogy lehet mondjuk neki olyanja, hogy születésnap. Pláne hatvanadik.
Ennyit magamról. Éppen Esterházy Péter írja, valamelyik köszöntő beszédében vagy esszéjében, hogy nem helyes, ha az ember a másik helyett magáról beszél. De ha az írás egyenlő a világteremtő szolipszizmussal, akkor mást úgyse lehet tenni. Akit egyszer bevezettek a szépirodalomba, azt onnan még az Atyaúristen se vezeti ki.
Többé-kevésbé azon a nyáron kezdtem el írni az első könyvem, amibe szép lassan úgy bevezettem magam, hogy aztán már teljességgel lehetetlennek tetszett a kivezetődés. Eltelt nagyjából tíz év. Közben kisebb-nagyobb megszakításokkal végig azon gondolkoztam, hogy hogy lehet írni, hogy lehet a semmit vagy a mindent akarni. A Bevezetést nem mertem újra elővenni. Féltem.
Kezdtem azt érezni, hogy a minden és a semmi ugyanaz. Sötét reménytelenségben írtam egy szöveget, talán a címéből kiderül, hogy milyen bátor optimizmus munkált bennem akkor. A pusztítás könyve. Még az is reménytelenek tűnt, hogy valaha befejezem.
Akkor jelent meg a Harmonia Caelestis. Megint szerencsém volt.
Hajnalban keltem és estig dolgoztam a szövegen, este amikor kimentem a szobámból, végigfeküdtem a kanapén, Anna, a felségem, pedig felolvasott nekem. A Harmónia Caelestist olvasta fel, elejétől végig. Nem hagyott ki semmit. Hallgattam, és rájöttem, hogy nem vagyok már kamasz.

Néha röhögtünk, talán ugyanazzal a fékevesztett boldog röhögéssel, amivel édesapám és édesanyám röhögött, volt, hogy megfogtam Anna hasát, mert úgy röhögtünk, hogy vadul rúgkapálni kezdett tőle a hasában a fiam. Hallgattam, ahogy Anna olvas, és amikor éppen nem röhögtünk, akkor azon gondolkoztam, hogy ez most megint ugyanaz, megint egy mindent akaró világnagy szöveg, olyan, amiben minden benne van, sőt még ennél is több talán, de ez ezúttal nem megrémített, hanem erőt adott. Mégis inkább a valami, mégsem inkább a semmi. Mégis inkább a minden, a nevetséges és sírnivaló minden. Mire a Harmónia felolvasása véget ért, én is megírtam a könyvem. Bevezetődtem a szépirodalomba. És ezért örökké hálás leszek.
Ennyit magamról.
Esterházy Péterről ennél sokkal többet mondani nem tudok, vagyis de, mégis. Láttam egyszer mord, reménytelen szigorúsággal az arcán felkelni a reggelitől, és tudtam, hogy most bizony írni megy. Akkor hittem el igazán, hogy mégiscsak létezik.

A szavak vagy érvényesek és pontosak, vagy nem. Ezen a halál sem tud változtatni, ebből a szempontból tehát semmi jelentősége.  Kedves Péter, Isten veled, és nagyon köszönöm.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Elképzelhetetlenül rövid időtartamot rögzítettek német fizikusok

Elképzelhetetlenül rövid időtartamot rögzítettek német fizikusok

Az MTK ultrák Mészárosnak üzentek Felcsúton, a hangosbemondó szólt rájuk

Az MTK ultrák Mészárosnak üzentek Felcsúton, a hangosbemondó szólt rájuk

Szlovéniában ismét kihirdették a járványhelyzetet

Szlovéniában ismét kihirdették a járványhelyzetet