„Neked is jobb lett volna, ha a gránát egészen széttép. Mit kezdjek egy ilyen nyomorék emberrel?” A Pesti Napló 1929. augusztus 25-ei számában emlékezett e dermesztő szavakra Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter, amikor egy első világháborús hadirokkant és felesége másfél évtizeddel korábbi találkozását idézte fel.

Pedig a szerencsétlen veterán csak azután mert a nejével találkozni, hogy elkészült az üvegszeme és a műlába. Az eset a magyar közvéleményt felkavaró tiszazugi arzénes gyilkosságok kapcsán jutott Klebelsberg eszébe.

Feltűnő volt a hasonlóság a miniszter szerint az említett rokkant veterán fogadtatása és a nagyrévi Jóljárt István sorsa között, aki 1914 őszén vonult be katonának, és nem sokkal később, az orosz fronton, egy gránátlövés nyomán szertehulló kő- és földdarabok megvakították. Hazajött, meg is operálták, de már nem tudtak segíteni rajta. A fővárosba járt fel a Vakok Intézetébe, majd a Zita Kórházba, 1916 szeptemberében pedig végleg visszatért a falujába.

Két héttel később váratlanul meghalt, ám ennek körülményeire csak az 1929-es hatósági vizsgálat derített fényt – tudható meg a tiszazugi arzénes gyilkosságokat interdiszciplináris összefogással elemző vizsgálatból. E szerint az exhumált férfi maradványaiban annyi arzént találtak, amennyi „bőven elég volt az élet kioltásához”. A gyanúsított – akárcsak jó pár más arzénes gyilkosságnál – a feleség volt.

A tiszazugi arzénes gyilkosságról, az első világháborús rokkantak, különösen az arcukon sérültek civil fogadtatásáról az e heti HVG-ben olvashatunk bővebben.