Amikor szeptemberben kijött a Skeleton Tree, a hároméves szünet után érkező Bad Seeds-lemez, sokáig csak a Jesus Alone-t bírtam róla meghallgatni – pont elég volt, azt gondoltam, abban szinte minden benne van, amit Nick Cave gyászáról fel lehet fogni – már ha egyáltalán fel tudunk belőle bármit is fogni.

A lemezen szereplő további hét dal túl nagy falatnak tűnt, főleg egyben – a Bad Seeds szinte gitárok nélkül, főleg Warren Ellis furcsa zörejeiből, kísérletezgéteseiből próbálta valahogy megragadni azt a megrázó időszakot, amely egy teljesen új szakaszt nyitott Nick Cave életművében.

Aztán ahogy sorban jöttek ki a lemezt felvezető/kísérő részletek a nagyszabású filmből, a One More Time With Feelingből, úgy lett egyre világosabb, hogy a film sokkal több a lemezt megtámogató klipgyűjteménynél, és még segít is a Skeleton Tree megemésztésében.

2016 amúgy is sokszor film és zene nagy egymásra találásáról szólt: Beyoncé Lemonade című lemeze aligha ütött volna akkorát a vizuálisan lenyűgöző, azonos című film nélkül, mint ahogy David Bowie hattyúdala sem lett volna annyira megrázó a kisfilmek minőségét hozó videoklipek nélkül. Ebben a közegben nehéz a Skeleton Tree-ről és az azon szereplő dalokról a film nélkül beszélni. Főleg, hogy több dolog is világosan kiderül a lemez elkészítéséről, Cave és zenésztársai munkafolyamatáról, gondolataikról, vagy gondolatfoszlányaikról.

És persze, kikerülhetetlen, de Cave 15 éves fia elvesztéséről is beszél a kamera előtt. Akadozva, néha saját szavait is simán bullshitnek titulálva, de beszél. A rendező, közeli barát, Andrew Dominik szerint Cave kifejezetten utálta magát visszanézni, mert egyszerűen elégtelennek érezte szavait, amikor a traumát, és annak feldolgozását próbálta meg artikulálni. Jól jelzi ezt, hogy a fiú, Andrew neve talán csak egyszer hangzik el a szájából a majd kétórás játékidő alatt.

A zenész gyűlölte és majdnem kivágatta azt a részt is a filmből, amikor fia végzetes zuhanásának helyszínét, a brightoni partszakaszt pásztázza a kamera. Kár lett volna érte, mert talán itt jár a legközelebb a film Cave egyik versének és a kifejező képsorok segítségével, hogy megértesse a nézővel, milyen lehetett az első sokk a hír hallatán a családnak. Végül Cave megbékélt a felvételekkel, sőt Dominik szerint a film bemutatója után már ki is merészkedett a sziklákhoz.

Korábbi interjúnk Andrew Dominikkel:

Hogy dolgozza fel egy apa a fia elvesztését? És ha az az apa Nick Cave?

Csütörtökön, egyszeri alkalommal a világ 650 mozijában mutatják be a Nick Cave legújabb albumának felvételéről szóló One More Time With Feeling című filmet. A fekete-fehér 3D-ben elkészített alkotás sokkal több lett, mint egy promóciós dokumentumfilm - azt is bemutatja, hogy egy apa, egy család, hogyan dolgozza fel a balesetben elveszített fiú halála feletti fájdalmát, a tragédia hogy hat ki egy művész és alkotótársai életére.

"Mikor kerültek ezek a karikák a szemem alá?" –kérdezi egy ízben a zenész. Ez is jól mutatja, mennyire más a hangneme a One More Time With Feelingnek az előző, szintén Cave-ről szóló, fiktív elemekkel ötvözött dokumentumfilmnek, a 20 000 nap a Földönnél. Ott egy magabiztos, saját művészetéről nagy kedvvel elmélkedő embert, itt egy annál bizonytalanabb, önironikusabb, teljesen átdrótozott kreatív elmét látunk. Ez a változás jól látszik az új dalok szövegein is: eltűntek a történetek, a kezdet, a vég, nincs már narratíva, teljesen tudatosan. „Nem érdekel már ez a fajta történetmesélés” –mondja ki kerek-perec Cave a filmben.

A másik fontos dolog, ami újfent kiderül Cave-ről, hogy nem hisz a pillanat megismételhetőségében. Pár nap alatt vesz fel zenekarával minden lemezt, és simán kukába dob egy ötletet, ha az egy adott percben nem úgy szólal meg, ahogy azt elképzelte. Ezért is volt iszonyatosan nehéz dolga Dominik stábjának, akik ráadásul 3D-s kamerával, és egy kivételtől eltekintve végig fekete-fehérben rögzítették a dalok felvételeit. Sohasem tudhatták, melyik lesz a pillanat. Ezért is kifejező, amikor Cave mindenkit felvételre sürget, mert máskülönben elmúlik a varázslat. A dalok vizualitása így is lenyűgöző: ha a szám azt kívánja, hol szédítően forog a zenészek körül a kamera, hol az egyedül, saját dalszövegével bírkozó Cave-et láthatjuk csak.

„Nick megszállottja – az ő szavaival élve – a dalok tudatalatti életének, azaz annak a mozzanatnak, amikor még maga a dal nincs formába öntve. Ha megragadod ezt a különös pillanatot, akkor jársz a legközelebb egy dolog kifejezéséhez. Ezért nem ismétel egy-egy felvételt időtlen időkig” – mesélte Dominik Cave munkamódszeréről.

A One More Time With Feelingnek azonban még van két főszereplője, akikről muszáj beszélni. Egyikük, a titokzatos feleség, Susie Bick, aki az előző filmben sem mutatta meg arcát, pedig szinte végig érezhető volt férje művészetét erősen meghatározó jelenléte. Ezúttal többször is megszólal a film során, és azzal a kevés szóval bőven izgalmasabb is férjénél.

A másik főszereplő pedig maga Arthur, aki maga is kísérletezett a filmmel, ezért a One More Time With Feeling ilyen szempontból is szép tisztelgés előtte. Nem csak egy elvesztett ismeretlennek tűnik, hanem személyiséget is kap a film végére. A végig az összes megszólalón érezhető teher akkor válik még inkább átélhetővé, amikor a film végén felcsendül ahogy Arthur ikertestvérével, Earl-lel énekli a szövegében a valaki elvesztését megfogalmazó Marianne Faithfull-dalt, a Deep Watert. A dalt, amit ebben a verzióban Susie Bick úgy küldött át a rendezőnek, hogy képtelen volt meghallgatni, és maga Cave sem tudott sokáig arról, hogy ez a családi felvétel szerepet kap majd a filmben. Pedig úgy hat az a szám a film végén, mint ami pontosan azt éri el, amiért Cave az egész Skeleton Tree lemezen és a filmben vágyakozik: hűen megfogalmazza valaki örök hiányát.

A One More Time With Feelinget még egyszer, december 17-én vetíti az Uránia Mozi a Budoku csapatával közös szervezésben.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!