A kivetítőn pereg az Európa Mándoki és Varga Miklós által közösen összehozott, angolnyelvű verziója, majd a kontinens felvételeken megörökített, XX. századi története után egyszer csak lángok marják Európa-térképét. Összerezzenek, pedig ez még csak a koncert intrója volt.

Nincs idő emészteni a nyolcvanas évek német televíziójának esztétikájával összeeresztett történelmi leckét, mert érkezik Mándoki és hatalmas kísérőcsapata, a változó tagságú Soulmates. Cannes-ban,a MIDEM fesztivál estjén a Supertramp, a Manfred Mann’s Earth Band, az Ultravox, a Rainbow egykori tagjaiból verbuvált rockhős-gárdához az egykori Sporty Spice, Melanie C is csatlakozott.

Több szempontból is különleges este volt ez, és még különlegesebb ahogy ez itthon lecsapódott.  “A zenei élet egyik legnagyobb elismerését kapta Mándoki László” – olvashattuk nemrég egy-egy hazai portálon. Most tegyük félre, hogy melyik a könnyűzenei világ legnagyobb díja, a Grammy, a Brit Awards vagy esetleg másik hasonló kaliberű esemény, de a MIDEM életműdíja egyáltalán nem számít olyan fontosnak. A MIDEM ugyanis az előbb felsorolt rendezvényekkel szemben nem annyira hírérték az átlagos zenefogyasztó számára.

A MIDEM keretében a cannes-i Fesztiválpalotában kiadók, menedzserek, startupperek és előadók gyűlnek össze pár napra, hogy hol kötött (előadások, kerekasztalok), hol kötetlen formában megbeszéljék a zeneipar jelenét és jövőjét (hogy mit tudtam meg erről, arról egy későbbi cikkben). Életműdíjat sem rendszeresen osztanak, inkább úgy tűnik, akkor adnak át ilyet, ha az adott zenész koncertet is ad a fesztivál alatt. 2009-ben például a francia sanzon kiemelkedő alakja, Charles Aznavour kapott ilyen elismerést, de osztogattak a MIDEM-en már Év személyisége díjat is, de azt sem minden évben. Szóval inkább egy gesztusról van szó, és mivel Mandoki visszatérő vendégként jó viszonyt ápol a cannes-i szervezőkkel is, most összekötötték a kellemeset a hasznossal.

V. DESJARDINS - IMAGE & CO

A műsor persze ezúttal is hasonló volt a 2015-ös, ingyenes, Várkert Bazárban tartott koncerthez, amely mint korábban kiderült, százmillió forintba került a magyar adófizetőknek. Meg persze még inkább hasonlított a későbbi, három állomásos (Párizs, Berlin, London) nyugat-európai, Wings of Freedom (A szabadság szárnyai) című turnéhoz, amely az 56-os emlékév pályázatán Csetényi Csaba cégével közösen nyert 1,4 milliárd forintot a Miniszterelnöki Kabinetirodánál,  idézzük: művészeti kiadványok megvalósítására, amelyen keresztül Magyarország kulturális-történelmi értékei bemutatásra kerülnek.

Csakhogy ezeket az összegeket kontextusba helyezzük: az első összegből David Guetta léphetett volna fel a Szigeten, a második összegből pedig évekig működhetne a teljes magyar zeneipari támogatás, a Cseh Tamás Program (3 év alatt durván 2 milliárdot fordított az NKA a programra).

Ennek a fényében tettem túl magam a nyitány sokkján, hogy aztán az utóbbi idők Soulmates-koncertjeihez hasonlóan megint elhangozzon a Blinded By The Lights, az (I Just) Died in Your Arms és a már korábban is kitárgyalt Dancing With Tears In My Eyes a vendégelőadók számai közül. Magyar vonatkozásban sem volt hiány. Nem Charlie vagy Havasi Balázs futott be, hanem Mandoki showja teljesen kisajátította magának 56 emlékét és a 89-es határnyitást, hiszen a műsor nagy részében korabeli felvételek váltották egymást a romok között sorban álló emberekről,  a szétlőtt épületekről, és aztán a berlini fal leomlásáig. Az európai történelemmel pedig Mándoki személyes története állt párhuzamban, ahogy elhagyta hazáját, majd menkülttáborból felküzdötte magát a popzene németországi első vonalába, hogy a zenéjével "jobbá tegye a világot". Azt hihetik viccelek, de tényleg ez volt a show íve: egy zagyva, giccses történelemlecke, és sajnáltam azokat a koncert vége felé bemutatott magyar zenészeket, akik mindebben részt vettek (például Fekete-Kovács Kornél).

A Doki pedig egyfajta váteszként, a zenével Európa jövőjéért harcoló szabadságharcosként beszélt a számok között. Szóba került persze a külön dalt kapó szülőváros, Budapest is, gyönyörű stockfotók kísérték a negédes dalt. De azért arra Mándoki is kínosan ügyelt, hogy a Nyugat-Európában annyira nem jól csengő Hungary szó csak alig hangozzon el; inkább a vasfüggönyön túl vagy a Budapest szavakat használta, amikor múltjáról mesélt.

Mikor már leült volna a show, jött az újabb kulturális sokk, mert ha jól értelmezem, a MIDEM igazgatója azért adott a koncert közepén életműdíjat Mándokinak, mert olyan ügyesen szervezte össze barátait az évek során egy közös zenekarba, és olyan elánnal dolgozik az európai értékek megőrzésén. Arról, hogy mik ezek az értékek, csak üres szavak hangzottak el egész este, de még mielőtt felmerült volna bennem az ártatlan kérdés, hogy vajon Mándoki melyik politikus barátja is dolgozik ezekért az értékekért videóbejátszás érkezett, kapaszkodjanak, Mihail Gorbacsovtól, akit Mándoki személyes jóbarátjaként konferált fel.

Naná, hogy jóbarát, hiszen Mándoki itt is bizonyította, hogy politikai nézetek felett álló zenész, akinek a barátai között a volt szovjet pártfőtitkár-elnök mellett ott szerepel Angela Merkel és Orbán Viktor is, sőt saját bevallása szerint, a német kancellárt, ha kell, helyre is rakja a magyar helyzetet illetően.

A Cannes-i közönség nagyobb része élvezte az örömzenélést, amely egyre csak öregurasabb tempót vett fel, (értsd: elnyújtott, öncélú szólók), Mándoki saját szerzeményei pedig közelében sincsenek még a fent felsorolt feldolgozások színvonalának sem, de mielőtt újabb gondolatcsíra indult volna arról, hogy a Dschinghis Khan egykori dobosa hogy juthatott el idáig, feltűnik, hogy a nagy dérrel-dúrral beharangozott spice girl, Melanie C alig szerepel a showban. Aztán végre, mintha csak megszánnák az egyetlen női szereplőt a csapatban, kap egy külön számot, de így csak még feltűnőbb, hogy a show végére kapott csak szerepet. Mit ahogy az is egy idő után lesz igazán szembeötlő, hogy Mándoki a dobolást is inkább másra bízza, hiába előtte a hatalmas dobszerkó.

Melanie C

V. DESJARDINS - IMAGE & CO

És aztán a koncert végéhez közeledve rájövök miért is volt olyan ismerős ez a komfortos, megúszos popkoncert. Tökéletesen megidézte számomra a kilencvenes évek magyar rádióinak kínálatát. Azok a zenei válogatásokat, amiket óramű pontossággal lehetett megjósolni, és már akkor is bő évtizedes lemaradásban voltak a világot akkor lázban tartó zenei irányokhoz képest.

Abba már nem mertem belegondolni,  hogy abból a pénzből, amit a magyar adóforintokból ezekre a bárgyú, komolykodó előadásokra elköltöttek, mennyivel lehetett volna támogatni a magyar könnyűzenészeket, tehetségeket.

De így kerek ez a történet: Desmond Child halszagú himnusza mellett pont jól megfér Mándoki kebelre ölelése is.