Idén nem csak a Harry Potter megjelenésének évfordulóját ünnepelhetik a fantasztikum szerelmesei: húsz éve láthattuk a Buffy, a vámpírok réme című, kultikus TV-sorozat premierjét is. A San Diego-i Comic Conon erre a pillanatra, no meg a hét évadra tekintenek majd vissza július 22-én a sorozat rajongói.
Ám még mielőtt bárki legyintene vagy elkattintana a „vámpíros sorozat” kifejezés hallatán, gyorsan szögezzük le: a Buffy-sorozat olyat tud a vámpíros fantasy terén, ami jóval túlmutat a manapság divatos vámpírrománcok könyves és filmes piaci kínálatán. Hatását nem pusztán a sorozathoz kapcsolódó spin-off (Angel) és a brand termékek sikerében mérjük, hanem abban, hogy erős női karaktereket szerepeltető tinisorozatok egész vonulatát inspirálta az amerikai filmes palettán, példaképet mutatva most már több generációnyi fiatalnak.
A sorozat narratívája igen egyszerűen átlátható, mintegy népmesei tisztaságú: van egy szegény legény (akarom mondani: leány), akiben megvan a természetfeletti képesség, hogy hős legyen, így bár esze ágában sincs sárkányokat (akarom mondani: vámpírokat és egyéb szörnyeket) kaszabolni, mégis megteszi, hogy újra és újra megmentse a világot, pedig kényelmesebb volna otthon a juhokat legeltetni (akarom mondani: bandázni a suliban). Mindez azonban egy olyan világban történik, amit jól ismerünk, hiszen saját valóságunk, melynek misztikus dimenzióját csak a beavatottak érzékelik intenzíven; ám az igaz siker kulcsa az, hogy mindez egy felnövés történet, mely végigköveti Buffy életét az új iskolába való csöppenés első napjától egészen addig, amíg el nem pusztítja – már fiatal felnőttként, halált és feltámadást egyaránt megtapasztalva – a Pokol (egyik) kijáratát.
A Harry Potteréhez mérhető kultikus jelentőséget talán épp a számos fellelhető kapcsolódási pont is magyarázza. Az egyik ilyen pont, hogy a tinisorozatként induló Buffy valahol félúton felnőttsorozattá válik, és az évadok egyre sötétebb tónust kapnak. A tematika szintén ismerős: alapvetően a jó és a rossz örök küzdelmét állítja a középpontba, melynek minimálisan két rétege van mindegyik részben: a vámpírok és démonok társadalma, vagyis a Pokol lakói ellen küzd a Jók társasága, melynek kiépült (bár nem túl jól működő) szervezete van a Buffyverzumban: az egyetlen aktuális vámpírvadász és az Őrzők (az okkultista tudományban képzettek csoportja, akik felügyelik és edzik a mindenkori hősnőt, valamint képzik a potenciális utódokat).
A harc azonban minden esetben egyúttal személyes küzdelem: Buffy feladata, hogy végezzen az aktuális ellennel, ráadásul az ellenfél sokszor a személyes életének is fontos része lehet (akár iskolaigazgató, akár szerelmi szál révén, hogy két extrém példára utaljak). A sorozat azonban ennek ellenére csapatközpontú, csakúgy, mint Rowling világában: Buffy az epizódok nagy részében nem magányos hős (kivéve a sorozat legkomorabb, legfrusztrálóbb részeiben): van baráti köre, akik kiállnak mellette és a Jó Ügy mellett akkor is, amikor tudják, hogy az életükkel játszanak. Buffy mellett mindvégig ott találjuk az okos (és az amerikai közegből sokszor kilógó, angol) Őrzőt, Gilest; a kezdetekben eminens tanuló, jó kislány Willowt, akiből az évek során hatalmas boszorkánnyá válik, olyannyira, hogy majdnem elpusztítja a világot; és Xandert, akinek úgymond nincs semmi speciális képessége, ám empátiája, humora, és bátorsága elengedhetetlen része annak a csapatmunkának, ami rendre képes megfékezni az Armageddonokat.
Egyén és univerzum sorsa szépen összekapcsolódik a hét évadnyi történetben, de Buffy archetipikus hőstörténete nem az unalomig lerágott csont új köntösbe bújtatása, hanem egy nagyon is egyéni látásmód következetes kibontása. A sorozat elsősorban a felnőtté válás nehézségeit boncolgatja, és a kamaszkor, majd az önállóság félelmeinek széles skáláját mutatja be a legyőzendő szörnyek segítségével. A történetmesélés igazi drámai mélységekbe nyúl, ám emészthető, sőt, legtöbbször igen szórakoztató módon nyújt kielégítő problémafeldolgozást a szörnyek elpusztításának aktusában (és a jó tempójú párbeszédekben rejlő, humoros feszültségoldás alkalmazásában). Minden szörny egyértelműen jelzi az adott élethelyzetet meghatározó félelmet, szorongást, problémát; így lehet egy veszélyesebbnek tűnő, mégis biztonságos fantasy térbe tolni és értelmezni a mindennapok problémáit, megadni a lehetőséget azok elemzésére és megoldására.
A másság problémája az egész sorozatot áthatja, de természetesen nem csupán Buffynak, a különleges képességekkel megáldott vámpírvadásznak akadnak beilleszkedési problémái: a lélekkel bíró vámpír (Angel, később Spike) kitaszított lény az emberek és a vámpírok világában egyaránt; a boszorkánnyá válás sem egy egyszerű folyamat, és bizony az ember által teremtett kreatúrák (pl. android vagy Frankenstein-szörny) karaktereknek is van traumája. Mindezen egészen fantasztikus élethelyzetek mellett bemutatásra kerül a teljesen átlagos kamasz- és felnőttproblémák sora: a kiközösített, lenézett diák szorongása; szerelmi csalódások; a barátság ereje és határai; iskolai kudarcok; a csonka család, a meg nem értő, elutasító szülők; az üres lelkű mostohaapa; a kapcsolaton belüli bántalmazás; az elkeserítő anyagi helyzet kilátástalansága; a családfenntartás lelki terhei; a nyomasztó, lélektelenítő munkahely; a gyerekek kiszolgáltatottsága, a testvéri szeretettel járó áldozatvállalás; a modern technológia veszélyei; a droghasználat következményei; a saját érdek és a nagyobb jó érdekének összeütközése, morális dilemmája.
A felsorolt problémák szinte mindegyike egy metaforikus látásmód fantasztikumában érvényesül: a lelketlen mostohaapa-jelöltről kiderül, hogy egy robot; a gyorséttermi munkahely valóban egy dolgozókat „bedaráló” démont rejt; és a jófiú tényleg rosszfiúvá válik az első szerelmi aktus után, mert elveszíti a lelkét, és még sorolhatnánk. Buffy pedig nemcsak nyers erővel képes megoldani ezeket a problémákat, hanem szívvel és ésszel is.
A Buffy erős, feminista sorozat, ahol a „girlpower” elsöprő erejű; de fontos látni, hogy az úgynevezett „interszekcionális” feminista szemlélet érvényesítésében rejlik az igazi ereje. Nem egyszerűen egy női hős csapdos le vámpírokat és egyéb démonokat; a sorozat nagy hangsúlyt fektet a marginális társadalmi helyzetben lévő karakterekre is. Ezt jellemzően nem úgy csinálja, mint a napjaink sorozatai, ahol a csapatban mindig nagy hangsúlyt fordítanak a nemek és a rasszok kellően kevert reprezentálására, bár azt hiszem, nagyon fontos szál ebből a szempontból a fekete vámpírvadász és fia történetének beépítése (ugyanakkor Kendra, a jamaikai vámpírvadász sajnos erősen sztereotipikusan viccesre sikeredett).
A „nagy dobás” filmtörténeti szempontból az a fordulat, amikor Willow, a boszorkány ráébred arra, hogy az ő igazi társa Tara, egy másik boszorkány. Ez volt az első olyan tinisorozat, ami végigkövette az azonos nemű társhoz való szexuális vonzódás felismerését, a coming out nehéz pillanatán (pillanatain) át egészen a beteljesedett boldogságig. Tette mindezt az egyik legszerethetőbb karakter életében – és tegyük hozzá: a sorozat csodálatosan párhuzamba állítja a családi reakciókat a vámpírvadászat, a boszorkányság és a melegség bejelentése kapcsán, ami fokozatosan felépíti az argumentumot, miszerint egyik karakter sem felelős a benne rejlő képességért. A döntéseiért viszont annál inkább.
Ez az állásfoglalás igazából Spike karakterén keresztül éri el azt a mélységet, ami miatt személy szerint kiválónak tartom a Buffyt mint vámpíros sorozatot, köszönhetően annak, hogy Spike olyan tükör-karaktere Angelnek, ahol sokkal árnyaltabban látjuk a Jó és a Gonosz összefüggéseit. Angel lelke egy átoknak köszönhetően tér vissza a vámpír testébe, és a vámpír a lélek hatására érez bűntudatot és késztetést arra, hogy a Jót szolgálja. Ezzel szemben Spike egy punk, lúzer vámpír, a velejéig romlott – és még így, lélek nélkül jut arra az elhatározásra, hogy a természete ellenére a Jót akarja szolgálni, vagyis lelket szerezni azért, hogy méltóvá váljék Buffy elismerésére, ha már a szerelmére nem nagyon pályázhat.
A Buffy, csakúgy mint a Harry Potter, a nehéz döntések története annak érdekében, hogy valami igazán jót cselekedjünk – én pedig csak dicsérni tudom a forgatókönyvírókat azokért az igazán emlékezetes döntésekért, amiket ők hoztak meg. Szédítően jó húzás volt a musical-epizód (melyet minden idők egyik legsikerültebb epizód-részeként tart nyilván a szakma és a közönség egyaránt); de ennél is fontosabb elhatározás volt, hogy olyan sorozatot írjanak, amelyben a vámpír-ember kapcsolat a lélek bugyrairól szól, nem pedig egy üres románc mázát adja; a legtökéletesebb döntés pedig az volt, ahogyan lezárták a sorozatot: hőssé tették Spike-ot, aki jó eséllyel pályázott a „leggenyóbb vámpír karakter” címére az első évadokban; és a kiválasztott, egyszemélyes Buffy-narratívát odaadták minden olyan lánynak, akiben megvan a potenciál arra, hogy valami különlegeset vigyen véghez. Mert te is lehetsz Buffy – és ez a tudat a legfantasztikusabb ajándék Joss Whedontól, a sorozat megálmodójától.
Nem elsőprideozó, szinte minden eddigi felvonuláson is ott volt Kőszeg Ferenc, ám a legendás ellenzéki a HVG-nek azt mondta, most „több százezren voltunk, akik azt üzentük a NER-nek, hogy a társadalomnak elege van az uszításból, a fenyegetésből, a hatalmi arroganciából”. Kőszeg Ferencet a jövő évi választásokról és a Fidesz trükkjeiről is kérdeztük.
Magyarország minden különösebb ellenállás nélkül megszavazta a szankcók meghosszabbítását. Ennek a csomagnak a legnagyobb tétele az Orosz Központi Bank európai bankokban fellelhető vagyonának zárolása.
A kormánypárt támogatottsága pedig mélyponton van.
Az ő nevén lévő 188 milliárd forintnál sokkal több pénze lehet
Ha erre nincs jó válasz, a százezres menet csak színes emléknek lesz jó.
A hírt Havas Henrik jelentette be, mint írta, az utóbbi évtizedeket visszavonultan töltő Forró már hónapokkal ezelőtt elhunyt.
Az elmúlt negyven évben csak egyszer volt itt ilyen erejű földmozgás.
