Piros. Ez tűnik fel először. Hogy nagyon piros. Annyira, hogy vastagabb tőle a váza. Ötéves vagyok, egy poros, Galacról kivezető hídon állok, kerregve gurul el mellettem a bicikli, rajta egy román fiúval. Húzza maga után a tekintetemet, látom a gyereket, ahogy a rövidre nyírt hajából hátul kilóg egy hosszú tincs, és izzadságtól sötéten tapad a tarkójára, de azért ficánkol is egy kicsit a menetszélben, akár a német focistáknak. Én is olyan biciklit akarok, mondom apámnak, ahhoz előbb meg kéne tanulni, fiam, feleli. Elhatározom, hogy amikor legközelebb anyám elvisz a fodrászatba, kérni fogom, hogy nekem is hagyjanak olyan farkincát, hátha lesz tőle biciklim. Most a világítótoronyhoz megyünk, de én nem merek felmászni a létrán, pedig az épület alig magasabb apámnál. Ne félj, foglak, mondja, én meg csak rázom a fejem. A magasból túl nagy lenne a tenger, nem akarok beleesni.

Kék. Nem ez az eredeti színe, apám mázolta át, göcsörtös a festés. Virágládákat tartott rajta nagyanyám a teraszon, sose gondoltam volna, hogy egyszer megint bicikli lesz belőle. Földszínű erek folydogáltak a csövein, amikor nagyanyám a muskátlikat öntözte, precízen, a szájával csücsörítve, és mégis folyton túltöltötte a vizet. Miért öntesz olyan sokat? kérdeztem, hogy ne szomjazzanak, felelte nagyanyám. Vesebeteg, és soha nem ihat annyit, amennyit szeretne, legalább a növényeknek ad eleget. Lentről nézem, ahogy megdönti a műanyag edényt, félek, nehogy összeessen, és meghaljon. Aztán ott ülök a Pegason, egyedül az ülése új meg a gumik, szégyellem. Szerencsére senki se lát, apám kihozott a rutinpályára, hogy megtanítson kerekezni. Ne félj, foglak, mondja, nyomd a pedált, tartsd a kormányt, ez az, ne nézz vissza! Látom, hátrafelé lépked, hogy azt higgyem, hosszabb távot tettem meg, elesek, recseg alattam a porladozó beton. Apám felsegít, leporol, és közben arra gondolok, hogy focistafarkincám sincs. Szó se lehet róla, fiam, mondta apám, mi nem vagyunk bunkók.

Carnielli. Ez a márkája a piros biciklinek. Húsz év múlva pillantok meg egy ugyanolyant a Thökölyn egy bringabolt kirakatában. Sietnem kell a Keletibe, mégis megtorpanok, bámulom. A hátsó tengelye kicsit rozsdás, rég nem használhatták, de ha behunyom a szemem, még mindig hallom a kerregését. Arra nem emlékszem már, mi lett az újrafestett Pegassal, a virágtartóval. Bárcsak annak idején felmásztam volna a világítótoronyba apámmal.

Piros és kék. Nagyanyám bőrén a foltok. Nem öntözi már a virágokat, nincsen ázott földszag, az ágyból néz ki a teraszra. Vagy nem is a teraszra, inkább a szoba felső sarkába szivárog a tekintete. Csodálkozó, mint nekem, amikor gyerekkoromban a felfoghatatlan dolgok történtek. Odaállok az ágya mellé, nyitva a szeme, próbálok bekerülni a látómezejébe. Itt vagyok, vegyél észre, én vagyok az. Eltátott szájjal mered a semmibe, furán néz, mintha árnyék lennék, egy adag halvány sötétség a levegőben.

A múltkor itt álltam a szobában, telefonáltam, és hirtelen rájöttem, hogy ott felejtettem nagyanyámat a bejárati ajtó előtt. Kiszaladok, a lépcsőház korlátjára támaszkodik, piheg, szeretném, hogy csücsörítsen, mint virágöntözés közben, de lefittyen a szája. A hóna alá nyúlok, ne ess el, kérlelem, de a súlya mindkettőnket leránt a földre. Az arcán ott van, hogy sajnálja, ne haragudj, fiam, suttogja. Fel akarom emelni, nem bírom, maradok hason, kapaszkodj a lábamba, mondom, nem hagylak itt, és próbálom behúzni a lakásba. A szomszédok állnak a folyosón, nézik, ahogy kúszom, hallgatják, hogy nagyanyám nyög. Lesik a kínlódását, ha egyszer felállok innen, megölöm őket mind. A küszöbbe kapaszkodom, de nincs erőm bevonszolni magunkat.

Most már nem félek, hogy nagyanyám meghal, hanem bárcsak menne végre, ezt kívánom. A lényeg az, hogy ha korán ébredek, semmiképp se szabad visszaaludnom, olyankor jönnek ezek az álmok, és egész napra belém szorulnak. Megyek tovább az utcán, végig a Thökölyn, figyelem a járdatéglák mintázatait, és fejben hátrafele biciklizem. Legalább apám legyen közel.