A BIDF kínálata idén is kiemelkedő, tele díjnyertes vagy nagy visszhangot kiváltó filmekkel, magyar premierekkel, így érdemes ezeket a mozikat most elcsípni, mert később már nagyon ritka vendégnek számítanak ezek a művek a magyar mozikban.
A Budapest International Film Festival az egyik zászlóshajója annak a jelenségnek, hogy most már itthon se tesznek a moziba járók nagy különbséget játék- és a dokumentumfilm között. Ezen a fesztiválon ugyanis olyan alkotásokat csíphetnek el a magyar nézők, amelyek nem csak érzékenyítenek, vagy épp a világ számunkra nehezen megközelíthető helyeiről adnak hangulatképet, de olyan színvonalon mesélnek, mint egy-egy remek forgatókönyvvel megáldott fikciós film. A tavalyihoz hasonlóan ezúttal is az elmúlt év díjnyertes, körbarajongott filmjeit nézhetjük majd meg az idén az Aréna Cinema Citybe költöző fesztiválon. Elmondjuk, melyek voltak a kedvenceink.
Communion (Az én vérem)
Csendes, nagy drámák nélküli, mégis megrázó alkotás, amely teljesen megérdemelten nyerte meg az Európa-filmdíjat. A lengyel dokumentumfilm története Nikodem, a 13 éves autista kisfiú közelgő elsőáldozása körül forog, ám a film valódi főszereplője nővére, Olga, aki felnőttes komolysággal próbálja meg egyben tartani darabjaira hulló családját, ahol szinte mindenki gyerekként utasítja el a felelősségvállalást.
A testvérpárral élő apa az alkoholizmusával küzd, a családtól már elköltöző édesanya második férjétől menekülne, így Olga az aki rengeteg figyelmet igénylő öccsét valójában neveli. A film ezt a – nagyrészt Olga erőfeszítéseinek köszönhetően – szakadék széléről rendre visszakapaszkodó családot kommentár nélkül követi, így is rengeteg réteget tár fel a főszereplők lelkéből. Olyan filmen ritkán látható momentumokat kaphatunk el, mint az idő előtt felnőtté váló Olga kevés felszabadult percét a sulibulin, vagy amikor látszólagos szigorral, de annál több szeretettel terelgeti Nikodemet az elsőáldozás előtti vizsga felé.
School Life (Az emberarcú iskola)
John és Amanda Leyden az írországi Headfort School tanárai már 45 éve, otthon üldögélve pedig épp a nyugdíjba vonulásuk a téma. „Majd ha nem tudok felmenni a lépcsőn. Vagy ha elkezdenek idegesíteni. Ha már nem értek szót velük. Akkor fogom abbahagyni, ha már úgy érzem, nem tanítok jól. Nem akarom pazarolni az idejüket” – mondja a tanárnő, és valóban így van, elsőre lényegtelennek látszó, mindennapi cselekvések bemutatásával bomlik ki egy partnerkapcsolaton és tiszteleten alapuló oktatási felfogás. Amiben a tanár nem merev paradigmák mentén kormányozza a gyerekeket az abszolút igazság felé, hanem megtanítja őket arra, hogyan találják meg a sajátjukat.
David Rane és Neasa Ní Chianáin filmje azt a világot mutatja meg, ahol nincs rossz válasz, és szabad, sőt kell a véleménynyilvánítás. John latint és matematikát tanít, de ő vezeti a suli rockbandáját is: nem csak olyan helyzeteket teremt, amiben az iskolások kipróbálhatják és megismerhetik magukat, de állandó a visszajelzés, a megerősítés is. Az inspiráló házaspár gyermekközpontú felfogásáról nem az árulkodik leginkább, amit a tanulóknak mondanak, sokkal inkább az, amit a hátuk mögött: egy bűbájos, de fülsüketítő koncert után például John odasúgja Amandának: hát, végül is rendben voltak a hangok, csak nem mindig sorrendben.” De velük együtt küzdünk, hogy év végére kicsit megnyíljon a félénk, és összeszedettebb legyen a diszlexiája miatt komplexusos diák. Az emberarcú iskola azt a roppant fontos dilemmát is boncolgatja, hogy mihez kezdjen a nyugdíjazása után valaki, akit 45 éven át friss, fiatal energia vett körül.
La Chana (A flamenco királynője)
Lucija Stojevic dokumentumfilmje a legendás flamenco táncosnő, Antonia Santiago Amador, vagyis La Chana lenyűgöző életútját mutatja be. A ma már 71 éves Chana sosem tanult táncolni, egyszerűen „beléivódtak a rádióban hallott ritmusok”. A táncosnő szupersztár volt akkoriban, bejárta a világot (még Salvador Dalí is rajongója volt), karrierje csúcsán azonban hirtelen eltűnt. Tragédiáját közösségének merev, patriarchális szabályai okozták. 18 évesen már anya, feleség, a férfi része, tulajdona. A férfié – akit a filmben csak „a lányom apja”-néven emleget, aki éveken át súlyosan bántalmazta, és aki miatt végül abbahagyta a táncot.
A film közösségi finanszírozásból készült, a forgatás ideje alatt a táncosnő már a hatvanas évei végén járt. Ma már nehezen áll talpra segítség nélkül: az intim portréból az is kiderül, hogyan birkózik meg azzal, hogy a teste már jóval nehezebben engedelmeskedik a lelkének. Zseniális húzás, hogy a táncosnőről készült fantasztikus, régi felvételeket is beemelte a filmbe Stojevic, de a mai, katalán utcákról kiragadott életképek, közös éneklések láttán is átragad ránk valami az őt fűtő szenvedélyből. A rendező filmjében nem egyszerűen a flamencóról beszél, vagy egy életútnak állít emléket. La Chana történetén keresztül azt a tehetséget próbálja megragadni, ami nem huny ki a test gyengülésével. A szenvedélyt, ami ott lobog a fiatal táncosnő szemében, és ami ugyanúgy ott van az utolsó fellépésére készülő, öregedő művészben. A film elnyerte a holland IDFA közönségdíját.
The Next Guardian (A monostor gyermekei)
Önmagában a tény, hogy Zurbó Dorottya és Arun Bhattarai a világ egyik legelszigeteltebb országában, Bhutánban forgathatott már óriási fegyvertény, de ezen túl valami fontosabbat is elértek. A tizenéves testvérpárt, Gyembo és húgát, Tashit követő filmben nem csak a bhutáni nép innen, Közép-Európából nézve már-már felfoghatatlan életöröméből, és az ország természeti szépségeiből kaphatunk ízelítőt, de az országban erős hagyomány és már jelen lévő modernizáció dinamikáját is jobban megérthetjük a két tinédzser hétköznapjait figyelve.
Az egyik pillanatban még focitrükköket próbálgatnak a monostor mellett, aztán a mobiljukon nézik újra a legnagyobb sztárok cseleit. Édesapjuk azonban régi hagyományoknak megfelelően gondozza a monostort, és legfőbb vágya, hogy fiára hagyhassa azt. Gyembo hezitál a sorsát illetően, a vallásos nevelés ugyanis már egyre kevésbé vonzó út a fiataloknak, de nincs könnyebb sorsa húgának sem, aki profi futballistává válna, ám tehetségét mintha pont a legfontosabb helyzetekben nem tudná kamatoztatni. Érzékeny, költői film, amely remélhetőleg nem csak a BIDF-en vetít magyar mozi idén.
A programot ide kattintva lehet megnézni.
Befogadóotthonban kezdte „intézetis” életét annak a gyermekvédelmis férfinak az élettársa, akit azért tartóztattak le, mert a gyanú szerint prostitúcióra kényszerített több lányt is, akiket a munkája során ismert meg. Az ugyancsak őrizetbe vett nő volt nevelőjével, Laluska Erzsébettel beszélgettünk.
Mindenre gondoltak azok a csalók, akik a videónkban megszólaló áldozatokat átverték.
Van olyan, amikor az alapvető jogok biztosának a saját hivatalát kellene kivizsgálnia. Kozma Ákos ombudsmant már két jogerős ítéletben kötelezték, hogy tárja fel, jogszerűen utasította-e el egy hatóság egy ötéves gyermek ellátását. Mindhiába. A fiú ma már 9 éves.
Kapu Tibor első magyar űrhajósként léphetett a Nemzetközi Űrállomás fedélzetére.
