A Terror Háza kutatási igazgatója a Klubrádióban kifejtette, hogy új konzervatív kulturális korszakot kell teremteni Magyarországon. Efelé az első lépés az "hogy a jobboldali, populista, nemzeti konzervatív közegnek dekolonizálnia kell a saját gondolkozását, és attól a sablontól, hogy az Esterházy a jó író, a liberális közegnek kell megfelelnie, az a fontos, amit a Magyar Narancs ír, meg kell szabadulnia" – írtuk korábban.

Péterfy Gergely író a Facebook-oldalán reagált erre a kirohanásra. Megjegyzi, hogy ezekben a narratívákban nagyon árulkodó, hogy miközben a balliberális alkotók visszaszorítását követelik, egyetlenegy elnyomott népi vagy jobboldali írót sem tudnak felmutatni, egyetlen elhallgatott, fiókban maradt opust, méltatlanul elfeledett életművet nem tudnak előszámlálni.

„Így azonban csak az üres politikai marketing van: ahhoz, hogy a NER rablóhadjáratát forradalomnak lehessen hazudni, szükség van a sztoriban egy gonosz, legyőzött diktatúrára; ahogy azonban a részletekre kerülne a sor, a történet ezer sebből vérezni kezd. Milyen érv az, hogy azért nem születtek nacionalista remekművek, mert a jobboldal azonosult a ballib szemléletével, és attól rettegett, mit írnak a Magyar Narancsban? Mintha Hamvas azért tette volna le a tollat, mert Lukács György nem dicsérte meg, vagy Márai Sándor nem írt volna több regényt, miután ledorongolták a Szabad Népben” – írja.

Megjegyzi azt is, hogy az autoriter rendszerekkel és kötelezővé tett ideológiával szemben mindig létrejön új irodalom, mert ilyenkor megcsillan „a diktatúrákon csüggő ideologikus irodalmak egyetlen erénye: alkalmat teremtenek a paródiára”. Így aztán szerinte lesz Békés Márton által áhított új irodalom, de az a NER nacionalizmusával szemben, annak paródiájaként jön létre. "Azzal a nacionalizmussal szemben, amely egyébként pont annyira menő és szexi, mint az elmúlt évszázadokban minden nacionalizmus és konzervativizmus, és mára már pont annyira friss is: mint egy kirúzsozott, topless hulla."

Majd felidéz egy történetet a frankfurti könyvvásárról: „Csak egészen ostoba diktatúrák hisznek abban, hogy saját dicsőítésük egyszersmind az üdvükre is válik. Tavaly volt alkalmam megcsodálni Frankfurtban a török standot: a turisztikai albumok és Erdogan-életrajzok tövében népi hangszereket cincogtató zenészeken szörnyülködve kuncogott a nyugati közönség, miközben az állami standról kitiltott – és részben börtönbe zárt – valódi írók műveit valódi ügynökségek adták-vették néhány száz méterrel távolabb.”

Azt is hozzáteszi az író, hogy a jobboldali szerzők is akkor járnának jól, ha demokrácia lenne, mert „akkor nem indulnának abból a morális hátrányból, hogy egy olyan pályán kell gólt rúgniuk, ahol az ellenséges csapatot nem engedik játszani. Ilyen demoralizáló léthelyzetben nem születik irodalom. A diktatúrának ők csak a vesztesei lehetnek.” Míg a betiltottak, adminisztratív eszközökkel elhallgattatottak nem csak morálisan lesznek fittek, hanem a dolgok logikája szerint egyszerűen ők lesznek a szexik és a menők.

Legjobb volna, zárja a sorait Péterfy, ha az állam békén hagyná a kultúrát, ha semleges, szolgáltató államként egyformán segítene minden tehetséget, minden világnézetet, minden ízlést és minden ideológiát. Így esélyt adna azok számára is, akikkel (titokban) egyet ért.