Meghalt Kerényi Imre. Megírom. (Hisz szólt a szerkesztő.)
Nehéz – nehéz? nem lehet – irónia és zavarodottság nélkül szólni róla. Merthogy élete második felében se szeri se száma az önöknek csak ötszázezer forintért nyilatkozom, vagy a kinyílott a pitypang-típusú magas labdáknak. Ennél persze jóval súlyosabban esik a latba jónéhány más megnyilvánulás, háttércselekedet. Mivel magam a legmesszebbmenőkig nem értek egyet azzal a közhelybölcsességgél, hogy halottról jót vagy semmit, meg hogy a kegyeleti idő a temetésig mindenkinek jár, mutatókba ezekből is néhány: az alaptörvény udvari festészeti megörökíttetése. A Szabadság-téri megszállási emlékmű megideológizálása. Az általa gründolt botrányos Nemzeti Könyvtár-sorozat, amikor is önjelölt mini-kultúrdiktátorként azt találta volt mondani, hogy „a kulturális innováció és a szponzoráció az állam joga”. Barokkcirádás gondolatvilágáról alighanem „a tudatos nemzeti közjogi gondolkodás megalapozása és a magyar kulturális értékek megőrzésének” miniszterelnöki biztosa titulus árulja a legtöbbet.
Mindez korántsem Fidesz Viktor-hódolatával kezdődött, jelen volt már a Charta-lufieregetéskor, és igen, a rendszerváltás előtt is a KISZ vagy az MSZMP délibábos – tévéközvetítésekkel országossá nagyított – „kultúrműsoraiban” is. Csakhogy ezekkel a kötelező mesteremberi performanszokkal akkor (ellentétben a későbbiekkel) valójában nem igazán ártott senkinek. Még magának is csak egy kicsit.
Viszont színre vitte – pitypang: – először 1981-ben, a rendszerváltás előtti több nemzedék egyik nagy közös, életreszóló színházi és/vagy politikai élményét, az Erdély helyett/mellett a Népszínházba zarándokoltató Csiksomlyói passiót.
