Negyven év sötétség után a szemünk láttára születik újjá a roma eredetmítosz
Soha nem volt még múzeumban kiállítva, pedig ezt tartják a legjelentősebb roma kortárs festménynek Magyarországon. Monumentális alkotás, vibráló színekkel, amelynek legfőbb üzenete, hogy nem lehet a magyar történelemről a cigányság említése nélkül beszélni. Péli Tamás Születés című, 1983-as pannója most először látható egy kiállítótérben, de mindössze négy hónapig van fix helye, további sorsa bizonytalan.
Kiállítást szerveztek egyetlen darab festménynek. A Budapesti Történeti Múzeum (BTM) Barokk Csarnokát egy óriási, negyven négyzetméteres, élénk színektől vibráló, szuggesztív, egyszerre mitikus és realista kép uralja. A köré épített faszerkezet, az előtte elterülő színpad, és a szemben felhúzott állvány mind azt a célt szolgálja, hogy a festményben egészen közelről és távolabbról is gyönyörködni lehessen. Egy kisebb tornyot, úgynevezett fotópontot is felhúztak a pannóval (fára, pozdorjalapra festett nagyméretű táblakép) szemben, hogy szűk negyven év után végre elkészülhessenek róla az első jó minőségű fotók.
De mire ez a nagy felhajtás egyetlen kép kedvéért? Az egész Barokk Csarnok most olyan, mintha egy szentélybe lépne be az ember, de nemcsak az alkotás mérete követeli meg ezt a kitüntetett figyelmet. A BTM és az OFF-Biennále Budapest együttműködésében a kiállítótérbe emelt Péli Tamás-képet, a Születés című pannót ugyanis páratlan jelentőségűnek tartják a szakemberek, mégis ez idáig teljesen láthatatlan volt a nagyközönség számára. Vagy egy gyerekotthon ebédlőjének falát díszítette, vagy egy vidéki múzeum folyosóján, a látogatóktól elzárva és lefedve várt a jobb napokra. Ez tehát a legelső alkalom, hogy egy múzeumban, rendes kiállítótérben, ráadásul a főváros legközpontibb helyén, a budai várban meg lehet tekinteni a képet négy hónapon át.
És hogy mitől ilyen jelentőségteljes? A kép kiemelkedő szerepét Csikós Marina genderkutató szavaival lehetne a legjobban érzékeltetni: Péli "visszaadta a magyar roma közösségnek azt, amitől megfosztottak bennünket évszázadokon keresztül: a hitet a romák felemelkedésében. Mikor a Születés című festményét nézem, nemcsak nagyszerű művészeti alkotást látok, hanem olyan művet, amely roma identitásomhoz is szól. A romák történelme a rasszista és asszimilációs tervek részeként feledésbe merült. Amikor ezt a pannót nézem, a saját születésemet nézem” – írja Csikós a kiállítás kapcsán.
A Születés összetett műalkotás, amely részben a roma nép etnogenezisét ábrázolja. A 18-19. században alakult ki a hagyomány, hogy minden valamire való nemzetnek szüksége van egy teremtésmítoszra. Péli Tamás kortárs roma írók és képzőművészek segítségével 1983-ban vizualizálta a cigányság genezisét. Képén mesebeli motívumok társaságában a térdepelő, meztelen Káli ősanya az első szülött gyerekét, Manust felajánlja a felette, lovon magasodó férfi istenségnek (erre mondja azt kritikusan a fentebb idézett Csikós Marina, hogy a roma nők szexista ábrázolásától Péli sem tudott elvonatkoztatni).
A pannó alsó részében azonban már eltávolodunk a születésmítosztól és valós, megtörtént események kapnak teret. A roma történelem összeolvad a magyar történelemmel: a Rákóczi-, majd az 1848-as szabadságharcban, végül a világháborúkban résztvevő cigány katonákat, katonazenészeket látunk, a festmény közepén pedig a roma holokauszt áldozatairól emlékezik meg Péli. Nagyon erős állásfoglalás ez a részéről,
a képpel kijelenti, hogy a magyar és a roma nép történelme egymást feltételezi, nem lehet egyik népről a másik nélkül beszélni, a dicsőséges és tragikus múlton is osztozniuk kell.
Egy harmadik dimenziója a pannónak hagyományosan roma mesterségeket, a romák jelenét és jövőjét ábrázolja. Péli Tamás belefestette a képbe roma kortársait, barátait, úgy mint Choli Daróczi Józsefet és Lakatos Menyhértet, a magyarországi cigány irodalom két legismertebb alakját, vagy egykori tanítványát, Szentandrássy István festőművészt.
A Születésnek küldetése van, és Péli Tamás tudta ezt jól, mikor a tiszadobi gyermekotthon lakói számára megfestette. Az Andrássy kastélyban egészen 2016-ig (míg nem lett a Nemzeti Kastélyprogram részeként rendezvényhelyszín az épületből), üzemelő gyermekotthonban a hetvenes, nyolcvanas évekre már többségében roma fiatalok laktak, és Péli úgy ítélte meg, hogy a festmény a legjobb helyen lesz az otthon ebédlőjében. „Ettől vált eredetivé és igazzá, hogy olyan emberek közt tudtam ezt a születésmítoszt megteremteni, akiknek nincs az identitásukban az, hogy megszülettek” – indokolta.
Persze, a kép messze nemcsak a gyerekeknek szólt, hanem a hetvenes években kezdődő roma kulturális mozgalom szereplőihez, de a többségi társadalomhoz, sőt egész Európához is.
Péli Tamás európai lelkű művésznek, gondolkodónak tartotta magát, aki a magyar hazájáért és azon belül egy kisebbségért is alkotott. Nyitott, reneszánsz típusú emberként tekintettek rá a tanítványai – ezt a habitust nyugat-európai egyetemi éveiből hozhatta magával.
Józsefvárosban született 1948-ban, erős művészi vénával megáldott, tehetséges szülők gyerekeként. Az édesanyja, Fejes-Nyári Hilda muzsikuscigányok leszármazottja volt, maga táncművész akart lenni, de a szülei nem engedték, hogy karriert csináljon és a nokedlifőzést színpadra cserélje. Az apja ötvös, grafikus volt, nem roma származású. A fiatal Péli Tamásról már korán kiderült, hogy ügyesen rajzol, de a Magyar Képzőművészeti Főiskolára az előkészítő középiskolás évek dacára sem vették fel. Bezzeg a Holland Képzőművészeti Főiskola tárt karokkal fogadta őt. Anyja kijárta, hogy a Művelődésügyi Minisztérium megadja a fiának a kiutazási engedélyt, Péli pedig zsebében a friss útlevéllel beiratkozott a holland murális szakra. Falfestményei ma is megtalálhatók a nyugati országban; a legjelentősebb egy közel ötven négyzetméteres pannó, mely a Holland Képzőművészeti Akadémia falát díszíti.
Péli Tamás dönthetett volna úgy, hogy kint marad, ám 1974-ben mégis hazaköltözött. György Eszter történész, a BTM Közösen kihordani című kiállításának egyik kurátora így fogalmaz: „Nagyon tudatos vállalás volt a részéről, hogy hazajött. Európai művész válhatott volna belőle, de akkor az egész romaságát zárójelbe kellett volna tennie. Visszaköltözött, mert az volt a célja, hogy a magyarországi roma festészetet beemelje az európai és a magyar kulturális kánonba. Ez egy nagyon komoly feladat volt, mert a roma festőkre akkoriban a naiv művészek bélyege volt ráragasztva, nem is nagyon voltak olyanok, akik végeztek volna művészeti egyetemet. Péli a hazatérte után egyfajta közösségi, aktivista szerepet vállalt magára, a rendszerváltás után országgyűlési képviselőként is dolgozott”.
Péli Tamás a hazai roma kulturális mozgalom egyik emblematikus figurája lett, Születés című festményét pedig tulajdonképpen a mozgalom csúcsalkotásának szánta.
Hogy ezt megértsük, érdemes tudni hozzá, hogy abban az időben fontos történések zajlottak a romák egyenjogúsítása terén. 1971-ben Londonban megtartották az első Roma Világkongresszust azzal a céllal, hogy az állandó kirekesztettségben élő, anyaország nélküli kisebbség, határokon átívelő közösséget építsen fel. Ezen az eseményen egyeztek meg a többi között a roma zászlóról, a himnuszról, de egyáltalán a roma névhasználatról is. Bizottságokat hoztak létre, hogy az oktatási, nyelvi, kulturális, szociális kérdésekben egységes állaspontra jussanak, a roma holokauszt pedig bekerüljön az európai ember tragédiáinak sorába. Ekkor kezdett fontossá válni az is, hogy a cigányság kultúrája, önreprezentációja láthatóvá, elfogadottá váljon.
Magyarországon először ekkoriban kezdtek ismertté válni a roma költők, írók, irodalmárok: már-már provokatívnak számított, hogy Daróczi Ágnes Bari Károly, későbbi Kossuth-díjas roma költő versét szavalta el a Ki mit tud?-on (különdíjat kapott) Lakatos Menyhért Füstös képek című regényét, amely először beszélte el prózában a magyarországi cigánysorsot, pedig 16 nyelvre fordították le.
Megjelent az első generációs roma értelmiség (akiket Péli megfestett a pannón), elkezdték felfedezni a roma képzőművészetet. Daróczi Ágnes többedmagával, így például Péli Tamással is, járta a vidéket, hogy roma festők után kutasson. Az így felfedezett munkákból megcsinálta az Autodidakta Cigány Képzőművészek I. Országos Kiállítását 1979-ben, amely a maga nemében az első volt a világon, számos külföldi roma művész érkezett a kiállítás miatt Budapestre.
Az irodalmi és a képzőművészeti öntudatra ébredés után elkezdtek megalakulni a roma önképzőkörök, a folklór együttesek, roma gyerekeknek nyári olvasótáborokat szerveztek, létrejöttek az első roma kulturális intézmények. „Ebben az időszakban jelentkezik először komoly érdeklődés a korábban legfeljebb a szegények egy speciális csoportjának tekintett cigányok önálló kultúrája iránt” – írja Szuhay Péter szociológus, néprajzkutató.
Ebbe az izgalmas folyamatba illeszkedik, és ennek az időszaknak a történelmi lenyomatát adja Péli Tamás Születés-pannója. Pélinek reményteljes víziója volt arról, hogy a roma művészek be tudnak kerülni a fősodorba, a festmény pozitív kicsengése, a kép bal alsó sarkában ábrázolt örömtánc is a roma nép felemelkedéséről szól.
Csakhogy Péli látomása kudarcosan végződik a valóságban – igaz, ezt a befejezést az 1994-ben, mindössze 46 évesen meghalt festő már nem érte meg.
Művéről ugyanis szinte megfeledkezett a nyilvánosság. A tiszadobi gyermekotthonból a Születést négy darabra bontva szállították át 2011-ben a nyíregyházi Jósa András Múzeumba, amelynek a folyosóján őrizték a képet. A Budapesti Történeti Múzeum kurátorai hónapokon keresztül próbálták kideríteni, hogy ki lehet a kép jelenlegi tulajdonosa. A tiszadobi önkormányzat, de a nyíregyházi intézmény is hárított, mire kiderült, hogy a kép jelenleg a Nemzeti Örökségvédelmi Fejlesztési Nonprofit Kft. kezelésében van.
Ám hiába az állam a tulajdonos, a festménynek egyelőre nincs helye egyetlen fontos állami intézményben sem. A kiállítás végével, négy hónap után kiviszik a BTM épületéből, és egyelőre nem tudni, hova kerül a kép ezután. Kevesebb mint fél év áll tehát a szakma rendelkezésére, hogy megnyugtatóan rendezzék a Születés sorsát.
A hozzáértők mind azt mondják, hogy a pannónak és Péli életművének be kellene kerülnie a kánonba, de Péli alkotásai, a többi kortárs roma műhöz hasonlóan, soha nem képezték országos múzeumok állandó gyűjteményét (egy másik híres Péli-alkotás, a Triptichon a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Dagály utcai fiókkönnytárának belső lépcsőfeljáróját díszíti).
Ennek a mellőzöttségnek több oka lehet. A roma művészetre mindig is egy kicsit néprajzi jelenségként, kisebbségi megnyilvánulásként tekintettek, az alkotók vállát pedig a mai napig az aktivista művészet terhe nyomja. Elvárják a cigány művészektől, hogy munkáikon keresztül folyamatosan reflektáljanak a saját származásukra (erről beszélt Oláh Norbert képzőművész az OFF-Biennále keretében), ami által a művészi önkifejezés szabadsága összefolyik a társadalmi szerepvállalás kényszerével.
Talán mindennek köze van ahhoz, hogy a teljesítményt önmagában még nem tudja a művészeti szcéna értékelni. Sem a Magyar Nemzeti Galériára, sem a Ludwigra nem jellemző, hogy időszakos roma kiállításokat szerveznének (igaz, volt egy 2004-ben a Műcsarnokban); és a roma, magasan képzett festők munkái sem részei az állandó gyűjteményeknek. Országos gyűjtőkörű múzeuma nincs a cigányságnak, Péli Tamás szülőhelye, Józsefváros roma kultúrát képviselő intézményei pedig eltűntek. 2016-ban bezárt a Roma Parlament, amelynek képgyűjteménye volt az egyetlen, valóban megtekinthető roma állandó kiállítás Budapesten, 2018-ban pedig megszűnt a Gallery8 is, a kortárs roma művészeti tér a kerületben. Festmények, archívumok váltak láthatatlanná – írja György Eszter egy 2019-es cikkében. Mindez azt jelenti, hogy Péli Tamás pannójának bemutatásával rengeteg bepótolni való munka kerül a szakma asztalára. A kép megfelelő intézménybe történő elhelyezése csak az első lépés lesz a teendők listáján.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
