Kilenc év után a Netflixen tért vissza sokak kedvenc dán sorozata, a Borgen. A politikai dráma világszerte felüdülést hozott a cinikus politikusokból kiábrándult tévénézők millióinak, első sorban Birgitte Nyborg alakjának köszönhetően, aki kezdetben kellemes alternatívát nyújtott a létező kormányfőkkel szemben. 2022-re azonban az egykor idealista miniszterelnököt is kikezdik a riválisok és a hatalom, a legnagyobb csata azonban saját magával szemben vár rá.
„Úgy vélem, hogy igenis többnemzetiségű országban élünk, úgyhogy felesleges olyan vitákra fecsérelni az időt, minthogy hogyan kerülhetnénk ezt el. Az egy mese, hogy mind egyenlőek vagyunk és egyenlő lehetőségekkel rendelkezünk […] Abban hinni, hogy a szabadpiac a legjobb gyógymód a társadalmi egyenlőtlenségekre olyan, mintha azt mondanánk, hogy az autók fogják megoldani a klímaválságot” – jelenti ki Birgitte Nyborg egy tévévitában egy nappal azelőtt, hogy Dánia első (fiktív) női miniszterelnökévé választanák.
A Mérsékeltek nevű kispárt vezetője kíméletlenül leleplezi a jól fésült, illúzióvesztett politikusokat, akik előre leegyeztetik a kérdéseket az újságírókkal, és akik képtelenek belátni a tévedésüket és vállalni a felelőséget a hibáikért. Mindeközben az sem okoz neki gondot, hogy nemes egyszerűséggel bevallja, kihízta a fekete ruháját, ezért másikat kellett felvennie a jeles alkalomra. Ezzel pedig instant belopja magát az emberek szívébe a Borgen univerzumán belül és kívül is.
A Borgen címe a dán parlamentnek helyet adó Christiansborg palotára utal, amelyet a helyiek csak „kastélynak” becéznek. A sorozat 2010-ben került először képernyőre a dán közszolgálati tévében, de a hatalmas nemzetközi siker sem váratott sokáig magára. A dán miniszterelnököt alakító Sidse Babett Knudsen számára a sorozat meghozta a világhírnevet, szerepelt többek közt a Westworldben, Tom Hanks oldalán az Infernóban, de felbukkant a Hugh Laurie főszereplésével készült brit politikai drámában, a Roadkillben is.
Birgitte Nyborg jött, látott és győzött
Birgitte Nyborg története szerencsés csillagzat alatt indult. A 2010-es években reneszánszukat élték a skandináv krimik (gondoljunk csak A tetovált lány trilógiára, vagy az Egy gyilkos ügy, ismertebb nevén: The Killing és A híd című sorozatokra), de tobzódtunk az amerikai politikai drámákban/vígjátékokban is. Egyfelől ott volt a hét évadot megélt Az elnök emberei (The West Wing), amelyet a Borgen alkotói is fontos előképnek tekintettek, de ugyanitt meg lehetne említeni a dán sorozattal párhuzamosan futó A kártyavárt, Az alelnököt, vagy éppen a Botrányt is. Ezekben a fehér házi sorozatokban közös, hogy bár kettőben is nő a főszereplő, mindegyik esetben férfi játssza az amerikai elnököt, a hangvételüket pedig rendszerint áthatja a politikai témák esetében szinte kötelezően elvárt cinizmus.
Nagyjából ebben az időben (habár a tengerentúli sorozatok többségét egy kicsivel megelőzve) érkezett meg a dán, majd a nemzetközi színtérre Birgitte Nyborg, aki a maga idealizmusával és sziklaszilárd erkölcsi iránytűjével képes volt teljesen új színt hozni ebbe a mezőnybe. Ezen kívül volt még egy sajátossága, amely az amerikai kollégáinak nem adatott meg, mégpedig a dán nemzetisége.
„A kompromisszum művészete”
Dániában (és a többi skandináv államban) jóideje megszokott jelenség a kisebbségi kormányzás, melynek értelmében a kormányzó erőnek nem szükséges abszolút többséget szereznie a parlamentben, elégséges, ha nem alakul meg egy többség vele szemben. Ennek következtében az esetek zömében koalíciós kormányok jönnek létre, amelyek sokszor rászorulnak egyéb parlamenti pártok támogatására is, ha szélesebb konszenzussal akarnak keresztülvinni egy-egy intézkedést. Ahogy a Borgen írója, Adam Price fogalmazott: „Megedzheted a kompromisszumkészségedet, mert mindent párbeszéddel kell megoldani.”
Birgitte Nyborg sincs könnyű helyzetben, amikor a meglehetősen progresszív, ambiciózus klímacélokat kitűző, ámde a koalíción belül kisebbségben lévő pártja élén igyekszik megváltani a világot. Meglehet, hogy egy demokratikus társadalomnak alappillére a konszenzus, de az önmagában még nem garancia a tökéletességre. Shakespeare óta tudjuk, hogy Dániában sem minden rózsaillatú, így hát a Borgen világában is kezdettől fogva megtalálhatók a mára már a közéletből tévéből jól ismert típusfigurák. Itt is akad:
A Simpson család alkotóihoz hasonlóan Adam Price-t is könnyű lenne megvádolni azzal, hogy kasszandrai jóstehetséggel bír, mint ahogy páran meg is tették, amikor a Borgen 2010-es indulása után nem sokkal a való életben is megválasztották Dánia első női miniszterelnökét, Helle Thorning-Schmidtet. A korábbi dán miniszterelnök persze sietett leszögezni, hogy az ő élete nem egészen olyan, mint Birgitte Nyborgé, abban a hitükben viszont alighanem osztoznak, hogy az emberek olyan miniszterlenökre vágynak, aki a „szívére és az eszére is hallgat”.
Birgitte Nyborg pontosan eszerint cselekszik, amikor a meggyőződése ellenére nem vonja ki Afganisztánból az ott állomásozó dán alakulatokat vagy amikor a régi szövetségesnek számító Egyesült Államok haragját kockáztatva nagyobb autonómiát ad a grönlandiaknak. (Grönland és Dánia speciális viszonya jelentős szerepet kap a mostani évadban.)
A fiktív dán miniszterelnök varázsa abban rejlik, hogy képes meghallani, amit az emberek mondanak neki, ugyanakkor azt is tudja, mikor nem szabad megalkuvónak lenni.
Nyborg nem enged abból az elképzeléséből, hogy a dán vállalatok vezetőségét felerészben nők alkossák (2010-ben járunk!), de a végsőkig küzd azért is, hogy az nagyra törő oktatási és környezetvédelmi célokat megfogalmazó reformcsomagjának széles támogatottságot szerezzen – csak így tudja ugyanis garantálni annak a saját ciklusa utáni tovább élését.
A világjobbító törekvéseknek azonban ára van. Az első epizód szinte naivan idealista pártpolitikusa miniszterelnökként kénytelen rájönni, hogy nem kaphat meg mindent. A kezdetben mesésen jónak tűnő házassága egy év alatt gyakorlatilag a földbe áll, amiben a közszolgálati tévé agilis újságírójának is van némi szerepe. A Borgenben ugyanis működik még a sajtó, mint negyedik hatalmi ág, amely hol ellenfélként, hol partnerként viszonyul a mindenkori kormányhoz – vagyis lényegében úgy, ahogy az minden normális demokráciában elvárható.
Egy szó, mint száz, Birgitte Nyborgnak sem sikerülhet minden. (Az mondjuk vitatható, hogy az alkotók részéről mennyire szerencsés azt a sztereotípiát erősíteni, hogy nőként nem lehet egyszerre feleségként, anyaként és vezetőként is helyt állni.) Mindenesetre a szándék megvan rá és az esetek többségében bízhatunk abban, hogy Nyborg a körülményekhez mérten a legjobb döntést fogja meghozni. Ha pedig mégsem, akkor legalább afelől nyugodtak lehetünk, hogy gyötörni fogja a bűntudat.
A Kastély – királyság, hatalom és dicsőség
Pontosan ez az, ami hiányzik az új Borgenből. Mármint a lelkiismeret és a megbánás. Birgitte Nyborg a szemünk előtt válik Frank Underwood-szerű kíméletlen karrierpolitikussá, akinek a hatalomhoz való ragaszkodása minden egyebet felülír. Nyborg az új évadban nem miniszterelnökként, hanem külügyminiszterként tér vissza (mint ahogy kilenc évvel ezelőtt a 3. évad végén búcsúztunk tőle), ebből kifolyólag az intrikák javarésze is a nemzetközi porondra helyeződnek át a dán parlament helyett.
Az új évad azonban nem csak a hatalmi harcról, hanem a különböző korosztályok küzdelméről is szól. Nyborg hiába kapálózik ellene, ő is kénytelen haladni a korral és alkalmazni a legújabb trendeket a saját politikai kommunikációjában. Merthogy 2022-t írunk, és a Borgen politikusainak világát is leuralta a közösségi média. Az új miniszterelnök, Signe Kragh, aki a tejeskávé színű kabátjával és szoros kontyával gyakorlatilag Nyborg doppelgängere, tipikus influenszer politikus. Sok nem is derül ki róla azon kívül, hogy rendszeresen posztol a tízóraijáról és előszeretettel használja a #futureisfemale hashtaget, amit Nyborg kezdetben ki nem állhat. A két nő azonban óhatatlanul elkezd hatni egymásra, formálni a másikat, míg a végén már egész jól elnevetgélnek azon, hogy majdnem egy harmadik világháború kellett az egymásra találásukhoz.
A sajtó is megszenvedi, hogy már nem az újságírók számítanak az elsődleges hírforrásnak, ha a politikusok ténykedéséről van szó. A közszolgálati tévé egyik hírszerkesztője még cikket is készül arról írni, hogyan veszélyezteti a sajtószabadságot, hogy a miniszterelnök interjúk helyett a közösségi médián keresztül kommunikál, a minisztereit pedig előzetes egyeztetés nélkül nem engedi nyilatkozni. (A cikk végül sosem készül el, mert a vezetőség nem meri összerúgni a port a kormánnyal és kockáztatni a beígért médiatámogatást. Hmm.)
Hova tovább?
Az a fentiekből is kitűnik, hogy mind a Borgen, mind Birgitte Nyborg sokat vesztett az idealizmusából (hogy van-e még számára visszaút, azt természetesen nem áruljuk el). Nagy kérdés viszont, hogy a töretlen optimizmusa nélkül mit tud megőrizni a sorozat a maga „dánságából”. (Persze bőven lehet, hogy az elmúlt tíz évben a dánok is ennyivel cinikusabbak lettek.) Az tuti, hogy gyönyörű, havas grönlandi tájakból nincs hiány, a híradós szál is tud újat mutatni a közösségi médiás problémakörrel, a megrészegítő hatalom pedig olyan slágertéma, amely a jelek szerint még ma is képes elvinni egy tévésorozatot a hátán. „A hatalom természetében benne van, hogy visszaéléshez vezethet” – írja az egyik epizódot felvezető Kant-idézet. Csak kár, hogy ennek az illusztrálásához pont Birgitte Nyborgot kellett tönkre tenni.
Aktuálisabb nem is lehetne a dán politikai sikersorozat, a Borgen negyedik évada
Mi a fontosabb, a gazdasági stabilitás, az energiaellátás biztonsága vagy a sarki jég megóvása? Hogyan egyensúlyozhat egy kis ország az Egyesült Államok, Kína és Oroszország között? - ilyen kérdésekkel tért vissza a jövőt sokszor előrevetítő Borgen.
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
