A hivatalos kapunyitás előtt fél órával csak a kiemelt állóhelyek bejáratánál áll pár száz fős tömeg, sőt, az MVM Dome felső gyűrűjét meg sem nyitották, de így nyilván könnyebben lett telt házas a maradék hely. Este 6 előtt pár perccel nyitották ki a kapukat, pontban hétkor kezdett az előzenekar, akik fél órányi zene után le is mentek a színpadról. Nagy kár, hogy a Mammoth WVH-nak csak 30 percet adtak, mert a legendás Eddie Van Halen fia, Wolfgang nagyon masszív műsort rakott össze – sajnos utóbbit a nézőtér nagy része valószínűleg fel sem ismerte, bár a gitárjátéka legalább olyan virtuóz, mint a néhai édesapjáé. Felvezetésnek még így is ideális. Nyolc előtt pár perccel kezdtek Slash-ék, a legutóbbi „4” című lemezük nyitódalával, a The River is Rising-gal kellő erővel robbantották be az estét, a lemezről ezen kívül még 6 szám ment le a koncerten.

Akik szigorúan Guns N’ Roses rajongók, azok hiába vették meg a – egyébként az ilyen koncerteknél olcsónak számító 20 ezer forint körüli – jegyet, ez ugyanis egy önerőből is hatalmasat ütő zenekar koncertje, aminek esze ágában sincs senkit utánozni. Az egyetlen Guns feldolgozást, a Perfect Crime-ot a koncert többi részében vokálozó basszusgitáros Todd Kerns énekli, szinte hangra pontosan úgy, ahogy az Axl Rose torkából szólhatott ’92-ben.

A Slash featuring Myles Kennedy and The Conspirators – az ilyen hosszú név a sok híres zenészt felvonultató formációk nagy problémája – egyik legnagyobb előnye, hogy nem nosztalgia-, hanem a tradicionális rockhangzást nagyszerűen hozó 21. századi zenekar. Ezt a hangzást most kifejezetten segíti a helyszín, már az előzenekar alatt is rendben volt a hangosítás, tisztán érhető volt minden hang.

Slash korábbi, még önállóan, több zenésszel együttműködve készült lemezéről is elővettek pár számot, különösen örömünkre szolgált a Doctor Alibi című tétel, amit Lemmy, a Motörhead legendás énekes-basszerosával írt Slash.

A lendület végig olyan volt, hogy a 2 órás koncert pillanatoknak tűnt, leszámítva a ráadás első tételét, Elton John Rocket Man című számát, ami bár jól szólt, kicsit mégis leült a hangulat az istentelen jó Anastasia előtt – ez a gitárrajongóknak kötelező darab. A kollégával, akivel a tavalyi Guns N’ Roses koncertet együtt láttuk és szenvedtük meg a hőség miatt, a koncert végen megjegyeztük; Ebből nem fájt volna a 3 óra sem – ebben mondjuk az ülőhely és a tűrhető hőmérséklet is segített. Sajnos most nem jött be a koncertre járók örök trükkje, hogy a lelátóra szóló jeggyel bemenjünk a küzdőtérre, mert már oda is karszalag kellett.

Myles Kennedy simán hozza azt énekben, amit Axl Rose-nak kellene, de a zenekar egészére sem lehet semmi panasz. Az persze tagadhatatlan, hogy a koncert főszereplője Slash, aki ezt minden számban bebizonyítja, a koncert felénél elhelyezett gitárszólót pedig még órákig hallgattam volna. Slash szólóiban gond nélkül elegyedik a régi stílusú blues dallamossága és a hetvenes-nyolcvanas évek keményvonalas rockzenéje.

A műsorban más feldolgozások is helyet kapnak, Lenny Kravitz-től az Always on the Run, zárás előtt egy Elton John is belefér. Ezek a dalok sem tudják gyengíteni a műsort, sem az élményt, és ennek van egy nagyon fontos oka: Slash örökérvényű, játszhat az Oscar-gálán, Demi Lovato dalában, feltűnhet rajzfilmben, mindenben képes hiteles maradni, mert olyan erős ikon, hogy bármit tehet, az ugyanolyan menő lesz, mint ő maga (és a cilindere).

A gitárjátékát egy mondatban foglalom össze, bár zenei újságírók és gitárosok fejtegetik évtizedek óta: az egyszerűséget olyan technikával és érzéssel tudja előadni, ami utánozhatatlanná teszi. A zenekar is minden területen a maximumot nyomja, nem hiába válogatott zenészekből rakta össze Slash még a Guns-ba visszatérés előtt. Ennek a formációnak legalább három frontembere van (Kennedy, Slash, Kerns), akik minden egoizmust nélkülözve megadják egymásnak a színpadon a teret, nem véletlenül ilyen erős az összhang.

A hangzásban és a látványban sincs semmi sallang, utóbbiban még annyi sem, mint a tavaly nyári Guns koncerten, csak a legutóbbi lemezborítót idéző háttérmolinó – ez talán túl kevés is – és a nagyon is hallható erősítők, előttük pár reflektor adja a színpadképet. Jó fej gesztus a közönség felé, hogy az egyik erősítőn egy „Dammit!” feliratú magyar zászló lóg, a dobos Brent Fitz pedig magyar mezben játszik.

Nem tudom menő-e még azt mondani, hogy kőkemény rock’n’roll, de ez akkor is a legigazabb formájában az. Ha pedig negatívumot kell írnom: ezen a koncerten több embernek kellett volna lennie. Slash-t itt – meg bárhol máshol – is látni kell. Bár több szempontból sem hasonlít a Guns-ra, de zenei élményben minimum ugyanolyan szinten vannak, sőt megkockáztatom, hogy ez a koncert élvezetesebb volt, mint Axl-ék tavalyi három és fél órás műsora. A zenekar tökéletes, Kennedy hangja pedig a nagy arénákat is megtöltő zenekarok énekeseit is porig alázná, de az összehasonlítást egy tényező teszi relevánssá: Ez a cilinderes faszi, aki játszhat bárhol, bármikor, olyan intenzitással és virtuozitással játszik, ami megerősíti a közvélekedést. Slash továbbra is a világ egyik legnagyobb gitárosa.