Kezdjük is a „majdnemmel”. Baljós jelek érkeztek az új Guns-turné korábbi állomásai után arról, hogy Axl Rose erős kihívásokkal küzd az éneklés terén. Bár keringett videós bizonyíték is erre, de azért ott akár technikai probléma is lehetett, és a budapesti koncert után kijelenthetjük, ezek az állítások szerintünk gonoszabbak voltak, mint a valóság, még akkor is, ha valamennyi alapja azért volt a kritikáknak.

Guilherme Neto

Azt a jellegzetes, felsőregiszteres „Axl Rose-nyávogást” 60 fölött nehezebb kiénekelni, mint 30 alatt, ez tény. (Az énekes 1962-ben született, a művésznevét a hivatalos sztori szerint bántalmazó nevelőapjának öröksége helyett vér szerinti apjától vette, egyes legendák szerint viszont az az ok, hogy az Axl Rose az oral sex anagrammája.) A budapesti koncert első részében ráadásul még a hangosítás sem állt be rendesen, úgyhogy erősebben lehetett hallani a basszusgitáros, Duff McKagan hangját, mint Axlét, néha ráadásul indokolatlanul, éneklés közben, elhalkult a mikrofon, majd visszaerősödött. De azért a legnagyobb slágerekre tökéletesen visszatért a zenekar hangzását a 90-es években meghatározó hang. Ennyit erről.

Egyébként meg az igazi rock and roll nem a „hangi adottságról”, a „hangszeres virtuozitásról” szól, hanem az ütős dalokról, a kiállásról, arról az energiáról, ami ott teremtődik a színpadon

(mint ahogy a maghasadás során az elszabadult neutronok beindítják a láncreakciót a robbanásig, ha már épp az Oppenheimer-filmet játsszák a mozik, ugye.)

Kovács Bálint

A 80-as évek végén, amikor betört az akkori rockzenei állóvízbe a Guns, épp azt bizonyította be, hogy semmi köze az addig dívó hajmetálnak, meg a „dallamos rocknak” (brrr, még a kifejezés is sértő a műfajra), meg a nyálas glamnek a rock and rollhoz. Igazából semmi újat nem hoztak, csak komolyan vették az elődök által kitaposott utat (a Led Zeppelintől mondjuk Iggy Popig - utóbbi egy dalát, a Tv Eye-t most műsorra is tűzték Duff éneklésével), és ezzel a hozzáállással szórták szét az atombombáikat. Például az 1987-es album, az Appetite for Destruction formájában, ami a rock legsikeresebb debütálása volt, és ami még a Billboard élén tanyázott, amikor odakúszott a következő, 1988-as G N’ R Lies album is. És akkor még nem beszéltünk a 1991-ben kiadott a Use Your Illusion I és II albumokról, amelyek egyszerre kerültek föl a listára, és produkáltak elképesztő eladási számokat. És sorolhatnánk a rocktörténeti mérföldköveket még hosszan, de akit érdekel, úgyis tudja, vagy utána tud nézni.

Szokták mondani, hogy egyszer egy életben látni kell a Rolling Stones-t élőben játszani, én most hozzátenném, hogy

egyszer látni és hallani kell a Sweet Child o’ Mine-t is élőben.

A Guns védjegyévé vált dal egyben a stadionkoncertek, a 90-es évek, az igazi rock and roll védjegye is lehetne. Slash intrója (a világ egyik legjobb és legismertebb gitárosának még a polgári nevét sem tudja szinte senki, én most utánanéztem: a pár nap múlva az 58. szülinapját ünneplő zenész papírjaiban a Saul Hudson név szerepel) a lemezekről is ütős, de koncerten robban igazán. Ráadásul most egy fergeteges rock and roll szóló előzte meg ezt a rocktörténeti intrót, amiben leginkább Alvin Lee-t idézte meg a gitáros, de más számokban idevarázsolta például Jimi Hendrixet is.

Guilherme Neto

És ha már a szólóknál vagyunk. A buli azért is húzódhatott ilyen el ilyen hosszan, mert rengeteg gitárszólóval tűzdelték tele. És nem csak Slash jutott így „szóhoz”, hanem a másik remek gitáros, Richard Fortus is elég sok teret kapott. Általában unni szoktam az öncélú szólózgatásokat, de most bejöttek ezek, viszont azt elismerem, hogy kevesebb is elég lett volna (mondjuk azt nem hagytam volna ki, amikor Slash hanyatt fekve nyomja a koncert végén). Talán kellettek ezek a talált idők arra, hogy – ahogy egy kollégám fogalmazott – a frontember „kiszaladjon az oxigénpalackhoz” vagy legyen ideje átöltözni (legalább 10 pólót mutatott be Axl az este), vagy ki tudja. A dalok közül is ki lehetett volna hagyni néhányat. Igazából egy nagyon ütős kétórás bulit kellett volna szerkeszteni a több mint három óra helyett. Egyébként épp nemrég szólt be viccesen Paul McCartney (akinek egy dala, a Live and Let Die szintén elhangzott a Guns-koncerten) Bruce Springsteennek, mert szerinte miatta húzódnak el a rockkoncertek 3-4 órásra.

A koncert egyik csúcspontja, a November Rain után (amihez betoltak egy zongorát Axl-nek) meglepően tömött sorokban indultak ki az emberek (haza? vagy sörért?), és a dal után tényleg leült a buli, de két szám után jött Bob Dylan örökzöldje, a Knockin' on Heaven's Door és a Nightrain-beindulás, amit viszont kár lett volna kihagyni.

Guilherme Neto

A koncerten egyébként elhangzott minden fontos sláger a Welcome to the Jungle-tól a Live and Let Die-on, a You Could Be Mine-on át egészen a Patience-ig és a Don't Cry-ig (itt a dallista), senkinek nem lehetett panasza e téren, és ezeket hatalmas élmény volt hallani ezektől a figuráktól, akik még mindig igazi kúl arcok.

Slash az elmaradhatatlan cilinder-napszemüveg kombóban, Duff McKagan a kb. térdig lelógó basszusgitárjával (így talán csak csak Sid Vicious tartotta a hangszert), Richard Fortus a Karib-tenger kalózait idéző kinézetével rohangálta be a színpadot, miközben az emelvényen Frank Ferrer dobos, Dizzy Reed billentyűs és Melissa Reese billentyűs-vokalista képviselte az állandóságot. A koncert – ellentétben a múlt heti Rammstein-bulik látványorigiájával – a zenére fókuszált. A két oldalsó kivetítőn a zenészeket láthattuk közelről, a középsőn különböző vizuálok futottak.

Semmi fakszni, csak a tiszta rock and roll.

És persze a főnök, Axl, aki hang ide, hang oda, három és fél órán keresztül rohangált fel-alá (meg sokszor ki a színpadról átöltözni) és vitte a show-t a hátán. Sokat nem szónokolt a közönséghez, de vezényelte azt, amikor kellett, bemutatta a híres kígyómozgását, a Civil Warban pedig – mint írtuk – kiállt Ukrajna mellett egy sárga-kék pólóban.

Ukrán zászlóval, tankokat és lerombolt házakat mutatva játszotta a Puskásban a Guns N' Roses a Civil Wart

Axl Rose is ukrán zászlós pólóban koncertezett.

A nyitó It’s So Easy-től így jutottunk el végül a Paradise City-ig, aminél jobb koncertzárást elképzelni sem igen lehet.

Már erősen elmúlt 11, amikor kijöttek meghajolni, az első sorokban a szerencsések elkaphatták a gitárosok behajigált pengetőit, a holnapután 58 éves Slash a három és fél óra után pedig még két kézenállás-produkciót is bemutatott, és még a cilinder sem esett le közben a fejéről. Majd levonultak.

„Romlik a pénz és nehéz a helyzet, / Ez a vén srác csak egy dolgot tud, / Lehet, hogy jobb lesz, lehet, hogy rosszabb, / Nekünk megmarad a Johnny B. Goode!” – jutott eszünkbe Hobo Apák rock and rollja című – nem túl jól sikerült dala – hazafelé.

Mert igen, ezek a vén srácok ezt tudják. De ezt nagyon.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

HVG (@hvg.hu) által megosztott bejegyzés