"A baleset után nem bírtam tovább ebben a közegben maradni" – interjú a Nemzeti Színházból elsőként távozó Farkas Dénessel
Vidnyánszky Attila azért nem akarja a megsérült színészek pénzügyi igényeit teljesíteni, mert azzal elismerné, hogy ő is felelős lehet a balesetükért – mondja a HVG-nek adott interjúban Farkas Dénes színész, aki elsőként távozott a tavaly novemberi súlyos baleset után a színházból. Beszél arról, miért nem sikerült a társulatépítés, miért nem születtek kiemelkedő előadások, mi az igazság a látogatói számokkal kapcsolatban, és egy méregdrágán meghívott külföldi művész videóról rendezett.
HVG: Ön még az Alföldi Róbert-féle Nemzeti Színházban kezdett. Milyen volt az az időszak, innen visszatekintve?
Farkas Dénes: Nem kezdtünk erősen, az első évben volt, hogy fél házak előtt játszottunk. A második évtől kezdve Robi is nyugodtabb lett, rájött, hogy megbízhat a színészeiben, jöttek a kiváló írók, rendezők, és úgy érezhettük, hogy a magyar színházi és irodalmi élet legjavával dolgozhatunk. Foglalkoztatott színész voltam, egyik kollégám kiszámolta, hogy egy időben én játszottam a legtöbbet a Nemzeti Színházban, havi 30-33-at, volt, hogy egy nap két előadást is. Főszerepet viszont később kaptam, például a Sirály Trepljovját.
HVG: Ez tüske volt önben? Ezért sem mondott fel a többiekkel Alföldi távozásakor?
F.D.: Nem volt sértődés, sőt, életem egyik legszebb időszaka volt. Nagyon fiatal voltam, 24 éves, és nem álltak sorba az igazgatók, hogy szerződtessenek. Sok fiatal színész maradt a Nemzetiben. Azok közül, akik elmentek, voltak, akik évekig nem kaptak felkérést más színházaktól, volt olyan, aki például a vendéglátásban helyezkedett el. Egyébként Vidnyánszy Attila nagyon szerette volna, ha maradok, azt ígérte, kapok majd jelentős feladatokat.
HVG: Ezt be is tartotta, nagy szerepeket kapott, a Körhintában Farkas Sándor, az Othellóban Jago, a Bánk Bánban Ottó, Szentivánéji álomban a Puck, és volt önálló estje is, édesapja, Osztojkán Béla verseiből. Milyen volt Vidnyánszky megérkezése 2013-ban?
F.D.: Akkor hallottam először, hogy „eljött a mi időnk”, és hogy ideológia alapon döntött szerződtetésekről. Alföldi alatt ilyen nem volt, nem volt mi és ők, csak színházat csináltunk. Bár a darabok nagyon gyakran feszegettek kényes társadalmi kérdéseket, nekünk nem kellett semmilyen ideológiának megfelelni, sem a színpadon, sem máshol. Minden porcikájában Alföldi színháza volt a Nemzeti, ami adott egy egységes arculatot, bár egy kicsit háttérbe szoríthatott másokat, akár minket. Robinál szerencsések voltak a darabválasztások is, ami Vidnyánszkynak nem volt erőssége. Bár születtek jó előadások Attila alatt is, kiemelkedő alig. Szerintem. Ahogy a társulatépítés sem működött igazán. Egy-egy előadásra összekovácsolódtunk a csapattal, ami aztán gyorsan szertefoszlott, mert levették a repertoárról, hiszen nem volt rá néző.
HVG: Gondolom, nem értették Vidnyánszky költői színházát, a dekonstruált történeteket. Ő ezt nem érzékelte?
F.D.: Azt mondta, nem érteni kell az ő előadásait, hanem érezni. De az sem igaz, hogy üres házak előtt játszottunk, igaz, nem is kilencven százalék fölött volt a látogatottság, mint amit ők kommunikáltak. Én olyan 70 százalékra tippelem, aminek egy része buszokkal szállított ingyenjegyes közönség volt. De persze volt egy-két sikeres darabunk, ami minden alkalommal telt házak előtt ment.
HVG: Nem mondták neki önök, színészek, hogy jó lenne pár közönségcsalogató darab?
F.D.: Dehogynem, nagyon sokat kértük erre. A Rómeó és Júliáért is három évig könyörögtünk, amiben egyébként nem szerepeltem. De nem igazán foglalkoztak a kéréseinkkel, és talán a nézői igényekkel sem. Közel sem volt a színház iránt olyan szellemi érdeklődés, mint Alföldi idejében. Ez a helyzet.
HVG: A külföldi rendezők sem jelentettek megoldást?
F.D.: A grúz Avtandil Varsimashvili úgy rendezte A kaukázusi krétakört, hogy a telefonján nézte a korábbi rendezését a krétakörről, az alapján kaptuk az utasításokat. Nincs ezzel baj, de mégsem ez az a közös munka, amire egy színész – és szerintem egy rendező – vágyik. Silviu Purcărete hiába az egyik legnagyobb rendező, én nem éreztem a csodát, amikor együtt dolgoztunk. A különösen sok pénzért idehívott Valerij Fokin által rendezett Rex című előadáson már a második alkalommal többen voltunk a színpadon, mint a nézők a széksorokban. De volt ellenpélda is: David Doiasvili, aki nyitott volt a színészekre.
HVG: Sokan úgy gondolták, hogy a Nemzeti Színházban a színészi fizetések is jók voltak.
F.D.: Sajnos, meg kell, hogy törjem ezt az álmot, körülbelül százéves társulati tagság után tudnék venni egy házat a fizetésemből.
HVG: Hogy érezte magát Vidnyánszky színházában?
F.D.: Ma már csodálkozom ezen, de jól. Főleg az első években. Ki tudtam nyílni, ami az Alföldi-érában nekem nem volt könnyű. Attila színházában más kvalitású színészek voltak, akik mellett bátrabb voltam én is, több tér adódott számomra. Trill Zsolttól, Szűcs Nellitől és akár Horváth Lajos Ottótól sokat tanultam. Jólesett, hogy Attila megbízott bennem, kísérletezhettem a próbákon, kíváncsi volt az ötleteimre.
HVG: Szüleinek köszönhetően liberális közegből jött…
F.D.: Ez valóban így van.
HVG: Nem mondták a barátai, hogy miért nem hagyja ott a Nemzetit?
F.D.: De kérdezték. Aztán javasoltam nekik néhány előadást nálunk, miután megnézték, azt mondták, oké, végül is megértem.
HVG: Milyen volt házon belül Vidnyánszky?
F.D.: Az első években jó hangulat volt a színházban, nyitva volt az ajtaja, bármikor be lehetett hozzá menni, megbeszélni valamit, vagy akár csak játékból bokszolgatni egy kicsit. Volt ideje a színházzal, az előadásokkal foglalkozni. Az SZFE-ügy idején változott meg, onnantól politikus lett.
HVG: Ön szerint miért volt szüksége Vidnyánszkynak a Nemzeti, a Kaposvári Egyetem, a Teátrumi Társulat, és ki tudja még mi minden után az SZFE-re is?
F.D.: Nem hiszem, hogy megalománia mozgatta. Inkább azt gondolom, egyszerűen feladatot teljesített. Hite talán volt benne, de örömét nem lelhette benne.
HVG: Nem szólt senki neki az SZFE-ügy idején, hogy nem jó úton jár? Voltak ott tekintélyes művészek, és régi barátai is, akikkel együtt kezdett Beregszászon, rájuk csak hallgatott?
F.D.: Úgy hallottam, hogy Trill Zsolttal és Szűcs Nellivel (az ő pályájuk a kezdetektől összefonódott Vidnyánszkyéval – a szerk.) az első évad első darabjának próbáin úgy összevesztek, hogy aztán tíz évig szóba sem álltak egymással. Érdekes, nem? A legfőbb szövetségeivel. Udvaros Dorottya, és én is szóltunk neki többször, személyesen is, e-mailben, üzenetekben is. Nem kaptam egyértelmű választ, csak a szokásosat: „alacsony színvonalú az oktatás, egy liberális kör kezében van az egyetem, agymosottak a diákok”. Hiába mondtam, hogy én nem ezt tapasztaltam, amikor odajártam.
HVG: Nem érte retorzió amiatt, hogy elmondta a véleményét, hogy nyilvánosan is kiállt az egyetemfoglaló diákok mellett?
F.D.: Dehogynem. Egy próbán, ahol számtalanszor szóba kerültek közéleti dolgok, egyszer számomra meghökkentő módon beszélt Vidnyánszky és környezete a melegekről és a cigányokról. Kértem, hogy ezt hagyják abba, nemcsak azért, mert utóbbi engem is érint, hiszen édesapám révén félig cigány vagyok, hanem mert egyszerűen nem méltó az ilyen beszéd egy ilyen intézményben. Egy régi barátom, Molnár Áron, noÁr is szóba jött, mondván, hogy mutassak legalább egy szerepet, amiben jó volt valaha. Említettem párat. Később elmondtam Áronnak a történteket, az volt a célom, hogy elkezdjenek egymással kommunikálni. Ő aztán ehelyett – a velem való egyeztetés nélkül – egy videóposztba reagált. Ezután elővettek a színházban, hogy miért beszélek a próbán történtekről bárkinek. Lassan elfogyott a bizalom, egyre kevesebben ebédeltek velem, egyre kisebb szerepeket kaptam. De ennek ellenére volt Attilában nagyvonalúság is, például elengedett két évre forgatni.
HVG: Horváth Lajos Ottó és Szász Júlia balesete miért verte szét végül a társulatot?
F.D.: A balesetig még épp elviselhető volt a helyzet a színházban. De a baleset megrázta az egész társulatot, hiszen két ember majdnem meghalt. S ahelyett, hogy ebben a sokkos helyzetben őszinte kommunikáció indult volna meg, és a valódi felelősök felkutatása, nyugtalanító dolgok történtek. Lebontották a díszletet, ahol a baleset történt, amit a rendőrség helyszíni szemléjéig törvényesen nem lett volna szabad megtenni, kiderül, hogy vezérigazgató az előzetes állításával szemben mégsem mond le, kiderült, nem meghatározható egyszemélyi felelős. Nem bírtam tovább ebben a közegben maradni, felmentem az igazgatói irodába, és közös megegyezéssel felbontottuk a szerződésemet.
HVG: Ez mikor volt?
F.D.: A baleset után négy nappal. Én voltam az első, aki távozott. Utána Udvaros Dorottya szerződése lett kérdéses, és még négy kolléga adta be a felmondását. A helyzet azóta rosszabb lett szerintem, hiszen a Nemzeti Színház nemcsak cserben hagyta a két balesetet szenvedett színészt, akik nem mellékesen a színház vezető művészeti voltak, hanem Attila odáig jutott, hogy Horváth Lajos Ottót is hibáztatja a balesetért. Természetesen mind a két megsérült színész távozott a színháztól.
HVG: Miért nem próbálta megnyugtatni a társulatot, tisztességesen kifizetni a balesetet szenvedett színészeket az igazgató?
F.D.: Pénz bizonyára van rá, kitelne a milliárdos büdzséből. Szerintem azért nem akarja a sérültek pénzügyi igényeiket teljesíteni, mert azzal elismerné, hogy ő is felelős lehet a balesetért. Aminek a következményei végzetesek lehetnek a pozíciójára.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
