Egy apostolra vagy prófétára emlékeztette Krasznahorkai László a La Repubblica című olasz lap újságíróját, aki Barcelonában készített interjút a Nobel-díjas íróval. Krasznahorkai a barcelonai a Kortárs Kulturális Központ vendége volt, és a lap szerint nagy tömeg volt kíváncsi rá.
A lap újságírója ugyanakkor megjegyezte, hogy sok olvasót zavarba hoznak Krasznahorkai könyvei, aki erre meglepő módon azt mondta: arról próbálja meggyőzni az embereket, hogy ne olvassák az írásait. „Nem kínálok reményt, de nem is veszem el. Az én könyveim nyilvánvalóan nem receptkönyvek. Nem lehet belőlük jó ételt főzni. Olyanok, mint egy paella, amit egyszer készítettem. Rosszul sikerült, minden hozzávaló megvolt, de az eredmény nem sikerült, még rosszul is lettem tőle. De ha valaki ennek ellenére úgy dönt, hogy elolvassa a könyveimet, azt tanácsolom, hogy ne higgyen el semmit abból, amit róluk mondanak. Hogy nehezen olvashatók. Igaz, hogy szokatlanul hosszú mondatokat használok. De olyan ez, mint amikor sokáig őrzünk egy titkot, majd hirtelen eláruljuk. (…) A pont használata lehetetlen, mert a történet iránti szenvedélyem ösztönöz az írásra.”
A könyvei hatásáról azt mondta: „A fontos az, hogy az olvasó felismerje önmagát, megértse, mennyire törékeny a méltósága. Hogy rájöjjön,
a méltóság az utolsó dolog, amit el lehet venni tőle, de el lehet venni.
Ebben én és barátom, Tarr Béla különböztünk. Ő úgy vélte, hogy a méltóságot nem lehet elvenni.”
Az interjú jelentős részét teszi ki a magyarsághoz való viszonyának a kérdése, és Krasznahorkai válaszainak rengeteg rétege van.
Magyarnak születtem, az anyanyelvem a magyar. De magyarnak lenni – ez ellen minden erőmmel küzdök. Miért cserélném el a világpolgárságot arra, hogy csak magyar legyek? A viszonyom a magyarságomhoz olyan, mint az embernek egy folyóparton fekvő kőhöz. Nem tudom, miért nem albánnak vagy szlováknak születtem.
Nem akarom ideologizálni azt a tényt, hogy egy nemzethez tartozom, különösen Magyarországhoz. (…) A származásnak nincs sok köze semmihez. Természetesen azokat, akik úgy beszélnek, mint én, utálják. Szeretem a magyar nyelvet, nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy anyanyelvem képes ilyen finom árnyalatokat kifejezni. De más nyelveket is ugyanúgy tisztelek.”
https://hvg.hu/360/20251210_krasznahorkai-laszlo-irodalmi-nobel-dij-atvetel-latnoki-eletmu-az-olumposz-fele
„Tehát nem nagyon érdeklik a huszárok, az Esterházyk, a kardok…” – veti közbe a riporter, de Krasznahorkai szerint ezen csak nevetni lehet. „A huszárokról, a hazáról kérdez, én pedig folyamatosan a nyelvről beszélek. Ez nem véletlen. Az én Magyarországom a nyelvé, nem a huszároké. Messzire kerültem a magyar világtól, a butaságtól szennyezett magyar létezés fogalmától. Minden populizmusnak kitett államban szörnyű dolgok történnek, de semmi sem hasonlítható intenzitásában és brutalitásában ahhoz, ami Magyarországon történik. Ez a manipulációs képesség fertőző. Magyarország már nem egy ország, hanem egy elmegyógyintézet, ahonnan az orvosok már elmentek, és ahol a betegek hétfőn, szerdán és pénteken orvososdit játszanak” – mond lesújtó ítéletet a mai Magyarországról.
Krasznahorkai szerint Magyarország mindig a rossz utat választja: „Amikor egy interjúban azt mondtam, hogy nem értem, miért olyan büszkék a magyarok a csatáikra, amelyeket egyébként mindig elveszítenek, a szélsőjobboldal megtámadott. Nincs értelme vitatkozni. Még azok is, akik nagyon intelligensnek tűnnek, az ideológia foglyai. Ahogy egy magyar közmondás mondja, két nagyon különböző malomban őrölünk, és a lisztjükből soha nem lesz kenyér. Ez pedig egy beteg társadalmat hozott létre.”
Arra a kérdésre, hogy milyen érzés volt megnyerni a Nobel-díjat, Krasznahorkai a hír váratlanságáról beszélt. „Nagyon nehéz volt elfogadni, hogy olyan nevek mellé soroltak, akiket csodálok, mint például Faulkner! Még mindig nem tudom, mit kezdjek a Nobel-díjjal. Ez olyan, mintha oxigén nélküli magasságba repítene, és a tüdőmnek oxigénre van szüksége. De nagy megtiszteltetés számomra. Bátor döntés volt, hogy engem választottak, mert a könyveimben mindig kudarcokról írtam.”
