Krasznahorkai László hálás az Elkerülhetetlen Véletlennek, hogy ennyi embernek okozott örömöt… Ha néhány pillanat úgy telt el Magyarországon, hogy sokan boldognak érezték magukat, talán még meg is lehet szokni
– írta hivatalos Facebook-oldalán a szerző nem sokkal azután, hogy bejelentették, ő kapja az irodalmi Nobel-díjat. E néhány sorban sok minden benne van, ami írásművészetére jellemző. Felszínre tör például a komor témái mélyén is megbúvó humor. Az pedig, hogy egyes szám harmadik személyben beszél az érzéseiről, egybevág azzal, hogy önmagát valójában nem írónak, hanem írnoknak nevezte több eddigi megszólalásában.
A rá jellemző alkotói folyamatról 2021-ben, a HVG-nek adott interjúban mondta: „Úgy élek, hogy az általunk érzékelt térben még nem létező alakok hangját hallom, akik állandóan be akarnak lépni az észlelt valóságba. Nincs más dolgom, mint lejegyezni ezeket a hangokat.” Fiatalkorában általában húszoldalnyi szöveget őrzött a fejében, és ezt csak akkor írta le, amikor már ennyi összegyűlt. „Pont ellenkezőleg dolgozom, mint egy szobrász, aki azt mondja, hogy az alkotáskor lefejti egy anyagról a felesleges részeket.” Téved, aki azt hiszi, emiatt könnyű dolga van az írónak, Krasznahorkai még orvoshoz is fordult a fejében kavargó zenék és prózai hangok miatt, amiktől a könyv megszületésének utolsó szakaszában pihenni sem tud, mert még álmában is a szövegen dolgozik.
Nem találtak gyógymódot, és szerencsére nem kezelték a furcsa „kórt”. Maximálisan hallgat orvosai tanácsára. Nem kérdez, nem válaszol című, 2012-ben megjelent interjúkötete bemutatójára Stendhal egyik mondata nyomán („A nagy emberek életrajzának egy részét orvosaiknak kell szolgáltatniuk”) meghívta többek között kardiológusát és szájsebészét is. A nyilvános „konzíliumon” háziorvosa, Bartha Zsolt így fogalmazott: „A sokat elmélkedő páciensek olykor beleszerethetnek egy-egy gondolatba, akár a betegségtudatba is. A művészemberek között szélsőséges végletek mutatkoznak. Az egyik önpusztító életet él… a másik csoport pedig komolyan veszi, hogy vigyázzon magára. Talán túlságosan is. Krasznahorkai László például, ha azt tanácsolják neki, hogy valamelyest csökkentse az elfogyasztott húsadagot, másnaptól hajlamos vegetáriánussá válni, ha azt javasolnák, hogy kevesebbet biciklizzen, akkor soha többé nem ülne kerékpárra.”
A „hanghatások” szerencsére nem apadtak el, így Krasznahorkai éveken át várományosa lehetett az irodalmi Nobel-díjnak, október 9-én pedig meg is kapta. Anders Olsson, a Nobel-bizottság elnöke „a közép-európai hagyomány nagy epikus írójának” nevezte, amely hagyomány „Kafkától Thomas Bernhardig terjed, és az abszurd meg a groteszk túlzás jellemzi”. A Svéd Királyi Tudományos Akadémia a 71 éves író „lebilincselő és látnoki életművét” értékelte, „amely az apokaliptikus terror közepette megerősíti a művészet erejét”. A bizottsághoz talán eljutott a mostani döntést ösztönözve az a tény is, hogy Kertész Imre, aki első magyar íróként 2002-ben vehette át az irodalmi Nobel-díjat, felettébb nagyra becsülte Krasznahorkai műveit.
A frissen kitüntetett író hazai felfedezője, Radnóti Sándor a HVG kérdésére, hogy miként fogadta a Nobel-díj hírét, ezt válaszolta: „»Felfedezésről« csak annyiban lehet beszélni, hogy Balassa Péter és én egy-egy hosszú kritikában nem ígéretként fogadtuk Krasznahorkai első könyvét, a Sátántangót, hanem érett és nagyon jelentős műként.
