Október 7. után mindenki azt hajtogatta, hogy Gázában nincsenek ártatlan emberek. Bármit is teszünk, megérdemlik
– mondja egy izraeli katonai forrás a Naza című dokumentumfilm előzetesében. A film a múlt hónapban, a The Guardian gyártásában debütált a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon, ahol elnyerte a zsűri különdíját. A rendezők az izraeli Juval Abraham és Rachel Szor oknyomozó újságírók, akik korábbi, No Other Land, azaz Nincs más föld című dokumentumfilmükért 2025-ben Oscar-díjat nyertek.
A film arra vállalkozik, hogy bemutassa az Izrael által Gázában elkövetett atrocitások mögötti rendszereket izraeli hírszerző tisztek, katonák megszólalásain keresztül.
„Látod a várost, de a város nem lát téged”
A film Tel-Aviv házainak tetőteraszain, a sötét éjszakában, a város felhőkarcolóinak takarásában játszódik: innen „látod a várost, de a város nem lát téged” – fogalmaz a filmben az egyik izraeli tiszt. A sötétben csak a megszólalók sziluettje látszik, ahogyan a rendezővel, Juval Abrahammal beszélgetnek, még a hangjukat is eltorzították, hogy ne legyenek beazonosíthatóak.
A megszólaltatott izraeli hírszerzők és katonák vállalták, hogy még ha névtelenül is, de elmondják, hogyan vett célba Izrael civileket is annak a háborúnak a részeként, ami a 2023. október 7-i Hamász-támadással indult. A terrorszervezet támadása 1200 áldozattal járt, közülük 800 ember civil volt. Az azóta tartó háborúban több mint 75 ezer palesztin vesztette életét Gázában az ottani egészségügyi minisztérium szerint. Több nemzetközi emberi jogi szervezet emellett arra a következtetésre jutott, hogy Izrael népirtást követ el.
A Hamász szörnyű mészárlása után úgy éreztük, hogy Gázát le kell törölni a Föld színéről
– mondja az egyik nyilatkozó arról, milyen bosszúvágy alakult ki az izraeli társadalomban a támadást követően, amire a cikk elején idézett megszólaló is ráerősít. Maga a rendező is belátja, hogy a palesztin Hamász szervezte terrortámadás traumatizálta az izraeli társadalmat.
Érthető, hogy haragot, gyászt érzett az izraeli társadalom október 7. után. Csakhogy ezeket a jogos érzéseket a hadsereg fegyverként használta fel
– mondta Juval Abraham rendező egy, a The Guardiannek adott interjúban. Az egyik filmben megszólaló tiszt szerint október 7. után az volt a cél, hogy az izraeli hadsereg minél több célpontot találjon Gázában. Mint mondja, „Gáza célpontgyárrá vált”. A célpontok beazonosítását egy mesterséges intelligenciát használó rendszerrel dolgozták ki, ami arra épített, hogy Izrael már egyébként is tömeges megfigyelés alatt tartotta a palesztin lakosságot a mobiltelefon-hálózatokon keresztül. „Kicsit úgy érezte magát az ember, mint Isten, mert mindent hallasz, amit mondanak” – mondja erről egy filmbéli forrás.
Yuval Abraham és Rachel Szor a „Naza” című filmért kapott zsűri különdíjjal a 83. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon
AFP / Daniele Cifalà / NurPhoto / NurPhoto via AFP
„Hol van apu?”
A film egy Lavender (azaz Levendula) nevű AI-rendszert mutat be, ami minden mobiltelefonnal rendelkező gázai lakosnál felmérte, hogy hogyan és mennyire kötődnek a Hamász tagjaihoz. Csakhogy, ahogyan egy forrás fogalmaz: a rendszer alapján például a Hamász egy telephelyéhez közeli pékség tulajdonosai is célponttá váltak.
A telefonos megfigyelés itt nem ért véget. Egy forrás arról beszélt, hogy a Hamász tagjait családi otthonaikban célozták meg, egyszerűen azért, mert ott találtak rájuk. De az őket célzó támadások rendszerint a családtagjaikkal is végeztek. Sőt, olyan példát is felidézett egy tiszt, amikor kiderült, hogy a célpont nem volt otthon, így csak a gyerekeit ölték meg a támadásban.
Azt, hogy hány civil áldozattal járhat egy támadás, a film címe, a Naza rövidítés jelzi, ami egy héber kifejezésre utal (nezek agavi), jelentése: járulékos veszteség.
Hogy mikor vannak otthon a célpontok és családjuk, azt a telefonok megfigyelésével tudták meg. Egy nyilatkozó szerint az algoritmus a célpont gyerekeinek telefonján is riasztást generált a „hol van apu?”, vagy az „apu hazajött” üzenetek alapján akár. Egy filmben szereplő forrás azt állítja, hogy a célpontként azonosított férfi 12 éves lányának üzeneteit olvasta azért, hogy megtudja, mikor ér haza a férfi. „És az ezt követő támadásban a kislány is meghalt?” – kérdezi a rendező, mire érkezik a rövid válasz: „Igen.”
A film egyik szereplője azt állítja, hogy egyszer a hadsereg egy célpont lebombázása érdekében 500 civil áldozat meggyilkolását hagyta jóvá. A beszélő hozzáteszi: nem tudja, végül megtörtént-e a támadás, csak azt, hogy a jóváhagyás megvolt. Egy másik tiszt szerint a Hamász alacsonyabb rangú tagjai ellen akár 20 várható civil áldozattal járó támadást is jóváhagyhattak, míg a magas rangú parancsnokok ellen akár 200 civil áldozattal is számolhattak.
Az egyik megszólaló rajzokon keresztül érzékelteti, hogyan folyt a gázai épületek bombázása a Naza című (Juval Abraham, Rachel Szor) dokumentumfilmben.
AFP / The Guardian - JW Films - Placeh / Collection ChristopheL via AFP
Az izraeli hadsereg cáfolta ezt a számot, szerintük a tényleges küszöbértékek „sokkal alacsonyabbak” voltak, bár azt nem konkretizálták, hogy pontosan mennyire. Amikor a rendező az egyik forrásának felveti, hogy a több tízezer Hamász-tag megcélzása és családjaik meggyilkolása Gáza elpusztításához vezet, a forrás nem mond mást, csak egyetértését fejezi ki.
„Szerinted ez népirtás?”
Nem kevésbé lesújtó, amikor a források a saját szerepükre reflektálnak a tömeges gyilkosságokban.
„Szerinted ez népirtás?”
– Igen.
„Ez azt jelenti, hogy te részt vettél egy népirtásban?”
– Igen.
Így hangzik egy beszélgetés egy megszólaló és a rendező között. Meglepő módon azonban ezután az interjúalany mégis arról beszél, hogy „őrülten szórakoztató” volt részt venni a támadások tervezésében, jó volt „teljesíteni a küldetést”, bár úgy becsüli, több ezer embert ölhettek meg azokban a támadásokban, amiknek a tervezésében ő is részt vett.
„Olyan, mint egy videójáték” – erősít rá egy másik forrás is, aki hangsúlyozza, hogy mivel mindent távolról, képernyőkön keresztül intéztek, nem érződött valódinak.
Ez a mesterséges távolságtartás állhat amögött is, hogy egy forrás arról számol be: felajánlották a katonáknak, hogy pszichológiai segítséget kaphatnak, viszont szerinte nem volt erre szükségük. Az izraeli hadsereg azt elismerte, hogy több, humanitárius segélyosztási helyszín közelében történt civil halálos áldozatokkal járó incidens, ezek után viszont felülvizsgálták az odáig vezető döntéseket. Azt vitatták, hogy a katonák válogatás nélkül lőttek volna a helyszínek közelében tartózkodó civilekre.
Vannak olyan vallomások, amelyek arra utalnak, hogy egyes tisztekre mégis súlyos hatással volt a háború, és annak a tudata, hogy a hadsereg szándékosan célzott meg civileket. Az egyik interjúalany felidézi, amikor iskolájával Lengyelországba látogattak, ahol megnézték az egykori koncentrációs táborok helyszíneit. Ekkor arra gondolt: a nácik a gonoszt testesítik meg, és nem értette, hogy követhet el ilyen tettet bárki is.
Most már értem. Ez azt jelenti, hogy én is gonosz vagyok?
– kérdezi. Más inkább arra hivatkozik: nem nála volt a valódi felelősség. „Én csak egy kis fogaskerék vagyok. Nem én adtam ki a tűzparancsot, és nem én dobtam le a bombákat” – mondja egyikük, és hozzáteszi, „ha én nem lettem volna, valaki más tette volna meg”. Egy másik forrás azt hangsúlyozza, a szerepe „technikai jellegű volt”, az erkölcsi és elvi döntésekbe nem szólhatott bele.
Minimalista, de hatásos
Az Izrael által Gázában végzett pusztításról képek, videók ezrei nyomán szerezhettünk tudomást az elmúlt években, ez a dokumentumfilm viszont nem a romokra fókuszál, hanem azokra a személyekre, akik a háttérben részt vettek a támadások előkészítésében.
Az egyik megszólaló sziluettje
Youtube / The Guardian
Vizuálisan minimalista, a város fényei és a sötétben kirajzolódó fejek a főszereplői, ezért is olyan hatásos, amikor a megszólalók tárgyilagosan, nyugodtan számolnak be arról, hogyan célozták meg civilek ezreit, tízezreit. Az általuk ceruzával megrajzolt épületek, digitális rendszerek a maguk egyszerűségében, a gyilkolásokról adott beszámolók közömbösségével együtt megrázóan hatnak a nézőre.
Különösen figyelemreméltó, hogy a rendező, bár kemény kérdéseket szegez az interjúalanyoknak, nem kényszeríti őket arra, hogy egyféle értelmezési keretben ragadjanak. Van, aki megbánást fejez ki, aki népirtásnak nevezi, amit az izraeli hadsereg csinál(t), más viszont a cselekmények szükségességéről beszél.
A Hamász támadását sem próbálja meg minimalizálni a narratíva, bevágott tévéklipek és a túszok melletti tüntetések tanúskodnak arról, hogy mekkora trauma volt ez az izraeli társadalom számára. Izrael gázai háborúját sem a saját szemszögéből problematizálja, hanem a nyilatkozók saját narratíváit boncolgatja.
Az elmúlt évek heves vitáinak kontextusában, amik ilyen vagy olyan keretezésben próbálták meg értelmezni Izrael cselekedeteit, különösen értékes, hogy a rendezők állításuk szerint belső forrásokat tudtak megszólaltatni, akik ugyan név és arc nélküli források, de beszédes, hogy ők maguk hogyan értelmezik a saját szerepüket Izrael Gáza elleni háborújában. Talán ezért is váltott ki akkora nemzetközi visszhangot a film, amit november végétől a The Guardian mindenki számára elérhetővé tesz.
Kevésbé meghatározó, de van arra is kísérlet, hogy a film történelmi kontextusba helyezze a történéseket: röviden bemutatja, hogy a mai Tel-Aviv létrejöttéhez az kellett, hogy a szomszédos Jaffából elűzzék az ott lakó mintegy százezer palesztint, akik közül sokan aztán Gázában telepedtek le. A filmre talán ráfért volna, hogy ennél valamivel több történelmi visszatekintést adjon, hiszen az így is mindössze 80 perc.
A történetmesélés széttöredezett jellegét segíthette volna az is, ha a száz meginterjúvolt forrásból több kerül be a filmbe, esetleg egyetlen támadás végrehajtását és utólagos hatásait járják körbe. Erre viszont valószínűleg amiatt nem volt lehetőség, mert az izraeli állam hivatalos narratívájának való ellentmondás komoly veszélybe sodorta volna a megszólalókat – Netanjahu a névtelenséget kérő megszólalók azonosítását így is elrendelte, sőt bűnügyi nyomozás megindítását is kilátásba helyezte.
A film visszhangja
Az izraeli társadalomban létezik egyfajta hallgatási kódex, amely szerint nem szabad beszélnünk ezekről a bűncselekményekről
– mondja Juval Abraham arról, miért volt fontos, hogy elkészítsék a filmet, amin egyébként 2023 óta dolgoztak. A Tel-Aviv felhőkarcolóinak árnyékában, az éj leple alatt folytatott beszélgetések mellett a filmben az itt élő családok mindennapjai is felelevenednek: ahogyan otthonaikban tévéznek, időt töltenek egymással, és bár a légitámadást jelző szirénák néha megtörik a nyugalmukat, mégis nagy a kontraszt a mintegy 60 km-re található Gázával szemben, ahonnan egy bevágott klip azt mutatja, ahogyan egy apuka a romok alatt keresi két kisgyerekét 2023-ban.
Yuval Abraham és Rachel Szor Naza című dokumentumfilmjét támogatók
AFP / Ander Gillenea
Abraham azzal kapcsolatban, hogy Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök szerint a film a globális antiszemita uszítás hullámába illik bele, azt mondta: tagadhatatlan, hogy az antiszemitizmus erősödik, és számít is arra, hogy lesznek rosszhiszemű emberek, akik az izraeli állam bűneivel fogják megindokolni saját antiszemitizmusukat.
Mi természetesen elutasítjuk ezt az értelmezést, hiszen mi magunk is zsidók vagyunk. Ez nem gátolhatja viszont azt, hogy újságíróként a munkánkat végezzük, ami arról szól, hogy őszintén számolunk be arról, hogy mi történik. Ez a film lényege.
Az izraeli miniszterelnök azt is elrendelte, hogy az ország főügyésze és a Shin Bet biztonsági szolgálat vezetője hozzák nyilvánosságra a dokumentumfilmben megszólaló katonák és tisztek személyazonosságát, illetve hogy emeljenek ellenük vádat „Izrael diplomáciai és biztonsági érdekeinek megsértése” miatt. Netanjahu árulással vádolta a film készítőit, és kilátásba helyezte, hogy elvenné tőlük állampolgárságukat.
Az izraeli kormány még egy online filmet is elkezdett népszerűsíteni Naza: The Real Story (A valódi történet) címmel, megtévesztésig hasonló megfogalmazású leírással, mint ami az eredeti filmé, csak jóval inkább a kormányzat álláspontját tükrözve. Ez a film a leírásában ugyanakkor nem tesz említést a civilek tömeges meggyilkolásáról, mindössze a Hamász-terroristák levadászásáról ír.
Nyitókép: Jelenet a Naza című 2026-os dokumentumfilmből, amit Yuval Abraham és Rachel Szor készített. Fotó: AFP / The Guardian – JW Films – Placeh / Collection ChristopheL via AFP
