Úgy kellett a magyaroknak ez a Demjén-film, mint egy falat kenyér

A rendszerváltás óta bemutatott magyar filmek legnépszerűbbje lett a Demjén Ferenc dalaira épülő Hogyan tudnék élni nélküled? egymillió nézővel, nem csoda, hogy elkészült a folytatás is. Amit már egyenesen őrület övez: negyven éve nem ültek be annyian magyar filmre a bemutató hétvégéjén, mint erre. Megnéztük.

Magyar embernek annyira film még nem kellett, mint a Hogyan tudnék élni nélküled? 2., legalábbis amióta tényleg igazán széles körből lehet választani filmeket, azaz a rendszerváltás óta. Magyar emberből annyi még nem ült be egy magyar filmre az első hétvégén az elmúlt közel negyven évben, mint a mondott műalkotásra.

Magyar embernek Balaton-parti Demjén Rózsi-filmmusical kell, és kész.

Ilyenformán nézzünk szembe saját feleslegességünkkel – a „saját” persze csak abban az esetben értelmezhető, ha saját magunk filmkritikusok vagyunk –, és állapítsuk meg önkritikusan: erről a filmről teljesen értelmetlen filmkritikát írni. Ez a film mindegy, hogy milyen, hiszen valamiért olyannyira jól játszik a magyar néplélek húrjain, mint évtizedek óta semmi, ideértve az előző csúcstartót, A miniszter félrelépet is: azt lehetett egy meztelen nővel hirdetni, a Hogyan tudnék élni nélküled? 2-t pedig nem lehet, ami jelenthetné azt is, hogy a magyar néplélek felült az emancipáció vonatára, és végre meghaladta a meztelennős hirdetéseket, de sajnos aligha ez a valóság. Legfeljebb az, hogy

a magyar ember még a meztelen nőknél is jobban szereti Demjén Ferenc számait.

Legalább ez is kiderült. Hátha mostantól akkor végre majd nem pucér modellekkel hirdetnek a csatornatisztítástól az új autókon át a húsipari termékekig mindent, hanem Demjén Ferenccel! Legalább kipróbálni ki lehetne!

De mivel ez egy filmkritika, nem nőitest-tárgyiasítási szaktanácsadás, sajnos mégsem lehet megkerülni az értékítélet-alkotást a Hogyan tudnék élni nélküled? 2-vel kapcsolatban még akkor sem, ha felesleges. Istenkomplexus kellene ahhoz, hogy elhiggyem magamról, épp én leszek az, aki majd megakadályozza, hogy aki Demjén-filmmusicalt akar nézni, az Demjén-filmmusicalt nézzen. És hát nem is tudnék érvényes, kielégítő választ adni annak, aki azt kérdezi, mit nézzen a Hogyan tudnék… 2 helyett, ha azt szeretné, hogy a moziban felcsendüljön, hogy elment a vándor, elvitte zsákjában a nyár minden ízét, vagy hogy mégis melyik más magyar filmművészeti alkotásban lehet, ha csak magunkban is, együtt dúdolni a szereplőkkel, hogy a ma lesz a holnap tegnapja?

Jelenet a filmből
Intercom

Ilyeténképp a Hogyan tudnék élni nélküled? 2 a maga nemében tökéletes, már amennyiben „a maga neme” azokat a filmeket fedik le, amelyekben az említett dalok felcsendülnek. És akkor innen már tényleg csak az olvassa tovább, akinek ennyi nem elég.

De még akkor sem egyértelmű, hogyan is érdemes értékelni ezt a filmet: önálló műként, vagy az első részhez viszonyítva? Az első rész ugyanis maga volt az igénytelenség diadala, amely mondatban az „igénytelen” nem mint a „rossz” véletlenszerűen választott szinonimája értendő, hanem a szó eredeti értelmében: abban a filmben semmi, de semmi igény nem volt arra, hogy bármiből is többet hozzon a legegyszerűbbnél.

A létező legsablonosabb, leginkább elhasznált történetet mondta el sokszáz limonádé után újra, a legegyszerűbb konfliktusokkal, a legkevésbé emlékezetes dialógusokkal. Annak a filmnek azért volt a legpontosabb jelzője az „igénytelen”, mert nem is akart jó lenni, izgalmas lenni, okos, frappáns, egyedi, újszerű vagy legalább bármiben is jellegzetes lenni, talán mert az alkotók tudták, hogy úgyis zene a lényeg. És ha a bevételeket és az egymilliós nézettséget vesszük, igazuk is volt – a közízlés fejlesztésének vagy züllesztésének kérdését pedig hagyjuk meg a filozófusoknak.

Jelenet a filmből
Intercom

Na ennél a szintnél egy fokkal jobb a második rész: itt a továbbra is fájdalmasan primitív részek mellé legalább bekerült egy olyan fontos cselekményszál, ami ugyan cseppet sem nevezhető újszerűnek, elgondolkodtatónak vagy mélynek, de legalább egy ici-picit jobbá akarja tenni a világot, és ez máris több, mint bármi, ami az első részről elmondható. Ez a cselekményszál arról szól, hogy egy felelőtlen, megbízhatatlan férfi arra kényszerül, hogy apaként is helytálljon, és az illető fel is nő a feladatához. Ha lesz egyetlen férfi, aki emiatt akár egyetlen percig is elgondolkodik saját hozzájárulásán a gyereke és a családja életéhez, akkor máris hozzátett valamit a film a világhoz, ami bizonyos tekintetben a legtöbb (egyúttal a legkevesebb), ami egy művészeti alkotástól elvárható.

Hogy aztán hogyan is jutunk el eddig, az már a film más jellemzőiről mond el sokat. Ugyanis rögtön a legelején belefutunk egy totálisan debil, egyúttal totálisan elhasznált sablonba: a férfi lakásába beviharzik egy nő egy gyerekkel, közli, hogy „ez itt a te fiad, akiről nem tudtál”, valamint hogy akkor most neki mennie kell, és a gyerek itt marad „apával”, helló, majd se szó, se beszéd ki is viharzik, ahogy jött.

Ennél kevesebbért is verték már mozinézők a falba a fejüket.

Az ilyen „soha nem történne meg a valóságban, és még filmen is hülyeség” dolgokon kívül nem teszi szimpatikusabbá a sztorit az a bántóan bugyuta konfliktus sem, miszerint vajon tökéletes lesz-e a lány esküvője, vagy elszakad az esküvői ruha és még az eső is leesik, aminél nagyobb istencsapása el sem képzelhető a világban, vagyis a bugyuta, sok évtizedes sablonokat újrahasznosító limonádék világában. A történetet egyébként nehezen lehet leírni, mert ha jobban belegondol az ember, tulajdonképpen nincs: az első részben megismert szereplők közül kettő összeházasodni készül, a többiek pedig részt vesznek ezen az esküvőn.

Ami a sztoriban a konfliktust hivatott képviselni, az olyan, mintha kilencéves kisgyerekek mondták volna tollba, hogy mit is jelent számukra a „nehézség az életben” kifejezés. Például azt, hogy felnőtt emberek nem merik elmondani a másik felnőtt embernek, hogy a meghívottak listáján van a volt szerelmük is, vagy hogy a volt szerelmüknek egyébként már családja van: olyan az a legalább tíz, erre a „konfliktusra” épülő jelenet, mintha valami érzékcsalódás lenne mind: kábé harmincéves embereket látunk a vásznon, de ezek szerint mégsem több egyikük sem tizenháromnál, legalábbis a fölött ez a probléma már aligha határozza meg az életet.

Intercom

Hát itt meghatározza, olyannyira, hogy amikor az említett családanyának címezve ártatlan üzenetet küld a hat éve nem látott volt szerelme, azt a férje jobban látja el is titkolni előle, mert… Hát, nem tudom, gondolom mert ő is megrekedt fejben tizenhárom éves korában. És amikor nagyvonalúan úgy dönt, pár hónap késéssel mégis hajlandó átadni az üzenetet a feleségének, akkor a feleség erre nem azt mondja, hogy „Mégis hogy a francba képzelted, hogy te eldöntheted, én mit láthatok és mit nem, és úgy döntöttél, hogy elzárod előlem a tulajdonomat?!”, hanem hálatelt, szerelmes szívvel átöleli a férfit, alighanem ezzel is biztosítva arról, hogy – noha ez tizenhárom évesen talán még valid félelem lenne – ő nem tervezi egy sajtcédula miatt azonnal otthagyni a családját egy hat éve nem látott férfiért.

Igaz, ennek a filmnek a világába pont beleférne ez a cselekedet is, és ez elég szomorú ítélet a Hogyan tudnék élni nélküled? 2-ről.

Ha az érzelmi fejlődésre képes férfiakat támogató cselekményszálban jobb is a második rész, mint az első, a musical-mivoltát tekintve sokkal kínosabb. Az alkotók – ismét Dyga Zsombor rendező, valamint Goda Kriszta és Kormos Anett forgatókönyvírók – valamiért azt feltételezték a nézőközönségről, hogy nem fogadnák el, ha néha csak úgy dalra fakadnának a szereplők, ahogy azt már a zenés műfajokban tenni szokás. Még ez sem lenne baj, viszont a cselekményhez kötni csak görcsösen sikerült – pontosabban sokszor meg is fordult a gomb és a kabát helyzete.

Például csak a film vége felé derül ki, hogy miért is hívják Petinek a kisfiút… Igen, azért. Azért, hogy a főszereplő elénekelhesse, Peti azért nem ment reggel iskolába, mert arra ment egy kisleány, Peti sosem látta tán, de azért elindult a lány után, bármi lesz is ezután, hiszen de nehéz az iskolatáska ilyen szép napos délelőtt.

Az alkotókat még az sem zavarja, hogy nem sikerült a cselekményt tényleg a dalszöveghez passzítani, hiszen a dal csattanója az, hogy Peti véletlenül, a lányt követve mégis az iskolába jutott – míg a filmben rendőrök kerítik elő az elcsatangolt kisfiút, tehát amikor a főszereplő a barátjának dalban meséli Peti és az iskolatáskája sztoriját, vagy hazudik, vagy hülye. De ugyanennyire kínos, hogy amikor az egyik szereplő éjszaka akar elrohanni valahová, a többiek azzal beszélik rá a maradásra, hogy várj, míg felkel majd a nap.

Egy filmmusicalbe dalokat elhelyezni teljesen természetes, szerelemről szóló részek alatt szerelemről énekelni is teljesen természetes, de dalok szövegét, mint egy nyelvkönyvben, girbe-gurba vonallal összekötni a megfelelő jelenetekkel izzadságszagú, és ha nem is sikerül, mint az iskolatáskás esetben, nagyon kellemetlen is.

Az se válik a film javára, hogy akármennyire is képes hozni az első rész mellékszereplőjéből a második rész főszereplőjévé előlépő Valmar-énekes Marics Peti a hangulatokhoz illő arckifejezéseket, sőt humorral és találóan tudja színészi eszközökkel is kommentálni a szituációkat, azért két órán keresztül mégiscsak egy kicsit megterhelő hallgatni, hogy gyakorlatilag egyetlen olyan magyar szó sincs, amit megfelelő intonációval mondana ki, ahogyan azt egy színész tenné.

Jelenet a filmből
Intercom

Ezzel együtt is igaz és eltagadhatatlan pozitívuma a filmnek, hogy az első rész sablonos, bugyuta és megúszós jelenetei után a második rész sablonos, bugyuta és megúszós jelenetei mellett már akadnak kedves, aranyos és jópofa pillanatok is. Ez különösen dicséretes úgy, hogy pontosan tudjuk: tök mindegy. Erre a filmre a magyar embereknek akkora szüksége volt, mint egy falat kenyérre, és hogy az a falat margarinnal vagy májkrémmel van megkenve, már igazán nem számít.

Hozzászólások