Luis Sepúlveda ezzel az elbeszélésével lett világhírű. Nem csoda: brutális erejű, csontig hatoló írásról van szó, egy civilizációtól eldugott, aprócska falu népéről, és arról, hogyan forgatja fel az ember és a dzsungel békés szimbiózisát a telepesek és az esztelenül viselkedő turisták. Csodálatos példabeszéd ez arról, hogyan tiszteljük a természetet, még ha táplálkoznunk is kell az állatok húsából és a növényekből, hogyan győzzük le a félelmeinket és a halálos veszélyt – anélkül, hogy egy pillanatig is kioktatásnak tűnne, amit olvasunk.
José Bolívar Proaño, a főhős élete csupa tragédia, vigaszt csak a városi örömlányok által rongyossá olvasott szerelmesregények nyújtanak neki. Pedig olvasni is alig tud, szavanként halad, mégis ez élteti – s miközben csak nehezen boldogul a szöveggel, mert azt sem tudja felfogni ésszel, hogyan nézhet ki egy város, amely vízre épül (Velence), annyi bölcsesség van a megtört öregemberben, hogy egymaga szolgáltat igazságot ember és természet között. Egy lemészárolt ocelotcsaládért a falu lemészárolt emberekkel fizet, ám a megbillent egyensúly valószínűleg sosem lesz a régi.
Nagyszerű karácsonyi ajándék természetbarátoknak, Dél-Amerika kedvelőinek, állatvédőknek – és mindenkinek, aki nyitott egy torokszorítóan szép, emlékezetes történetre.
