A Crnica uszoda elbűvölő helyen épült fel a hegyoldalban, ott, ahol Krka folyó találkozik az Adriával. A nézőtérről rálátni az öböl kék vízére, a sibeniki belvárosra, és a Szent Jakab székesegyház híres fehér kupolájára. Ideális helyszín egy nemzetközi verseny lebonyolítására.
A világbajnokságnak azonban nem a háttér szépsége volt a legnagyobb meglepetése. Szembetűnő volt ugyanis – s ez a sportág fejlődését jelezi –, hogy igen kiegyenlítetté vált és kiszélesedett a versenyképes mezőny. Ez elsősorban a tengerentúli csapatoknak köszönhető. Míg ezen a vébén olyan korábban jó eredményeket elérő országok nem képviseltették magukat, mint Oroszország, Németország vagy Hollandia, helyettük azonban megjelent a bivalyerős ausztrál, a nagyszerű amerikai, kanadai és új-zélandi csapat. A papírforma felborult, s az előversenyek kaotikus eredményei ismét megjelentek, kiszámíthatatlannak tűnt, hogy a végén ki marad talpon.
A másik meglepetés a mérkőzések váratlan színessége, érdekessége volt. A sok különféle stílus összecsapása azoknak a nézőknek is élvezetessé tette a meccseket, akik (miként ez pólótalálkozókon lenni szokott) nem értették, hogy a bírók miért fütyörésznek minduntalan. Az angolszász gyökerű csapatok fantasztikus lelkesedése és kiváló fizikumra alapozó játéka, a figurázó spanyolok vagy olaszok, a tökéletes taktikai precizitással működő délszláv megmozdulások, az áttörhetetlennek tűnő görög falanx vagy a kreativitásra építő magyar póló találkozása igazán emlékezetes és élvezetes pillanatokat hozott. Azok a csapatok pedig Brazíliától Dél-Afrikáig, Üzbegisztántól Puerto Ricóig, amelyek elvileg nem szólhattak volna bele a jobb helyezések elosztásába, sok friss színt vittek az összképbe, s mint ezt mi is megtapasztaltuk a verseny végső kimenetelére is hatásuk volt.
A Crnica uszoda Sibenikban. Szép hely, de jó volna feledni. Nagyítás galériánkhoz kattintson! © hvg.hu |
Csapatszellem és bíráskodás (Oldaltörés)
A horvátok győzelme végső soron jogosnak mondható, mert egyenletesen jó játékot mutattak a világbajnokság egésze alatt. Más kérdés, hogy a döntőben, ha nem otthon játszanak, aligha nyerhettek volna. Mindent elmond, hogy ellenük 7, a görögök ellen 14 kiállítást ítéltek, s a horvátok még egy büntetőt is dobhattak. Így is csak hosszabbítás letelte előtt két (azaz 2) másodperccel tudták kicsikarni a győzelmet. Ebből az is kiderül, hogy az éremesélyesek között előzetesen egyáltalán nem szereplő Görögország egészen a döntőig verekedte magát. A lejátszott hét mérkőzésükön 68 gólt lőttek (20-al kevesebbet, mint a horvátok és 34-el kevesebbet, mint a magyarok), de csak 32 gólt kaptak, s ennél hatékonyabban senki sem őrizte a kapuját. A régi igazság majdnem bejött, hogy a támadók csatákat, a védelmek háborúkat nyernek.
A vébén feltűnő volt, hogy gyakran nem a puszta játékerő, hanem a csapatszellem, s az edzők és a játékosok közötti összhang és érzelmi kapcsolat játszott döntő szerepet. Kevés ordítozást lehetett látni a medenceparton. Sokkal több volt a pacsizás, a közös fogadkozás, a szinte atyainak tűnő ölelés. Tudjuk, hogy sok országban előszeretettel alkalmaznak sportpszichológusokat, talán az ő munkájuk eredménye, hogy a még nem teljesen érett személyiségű 18 éveseknél, sok csapatnál folyamatosan lehetőséget adtak az érzelmi támasz megtalálására. Ez a játékrészek közötti szünetekben és az időkéréseknél jól látszott az edzők és a játékosok testbeszédéből. Ebben az ausztrálok, amerikaiak és kanadaiak vitték a prímet, de például a montenegróiaknál, a görögöknél vagy a horvátoknál is felfedezhetők voltak ezek a jelek.
A bíráskodás egy vízilabda mérkőzésekre rendszeresen járó szurkoló számára sok újdonságot nem hozott. A bírók úgy igyekeztek befolyásolni a meccseket, hogy azokban lehetőleg több izgalom legyen. Időnként viszont érthetetlen, s elfogultnak tűnő ítéletekkel borzolták a közönség kedélyét. (Erről például az ausztrálok a szerbek elleni negyeddöntő után biztosan tudtak volna mesélni, de a magyarok sem értették sokszor, hogy az miért nem szabaddobás – és esély a góllövésre – a medence egyik felén, ami a másikon az.)
Horvát zászló leng a sibeniki uszoda felett. Megkapták, megrendezték, megnyerték... © hvg.hu |
Mi történt a magyarokkal? (Oldaltörés)
A magyar csapat szereplése és 9-ik helyezése a szakmai publikumban meglepetést, a szurkolók számára pedig csalódást keltett. Pedig mi lőttük a legtöbb gólt a tornán, összesen 102-őt (mi több, Bátori Bence lett a torna gólkirálya 24 találattal), és csak 47-et kaptunk, mindössze 5-tel többet, mint a végső győztes horvátok. Mellesleg valószínűleg ez az öt plusz gól adta a különbséget. Először is azért, mert a torna kiírása szerint a csoportban a helyezésekről pontegyenlőség esetén az döntött, hogy a harmadik helyzettel szemben ki ért el jobb eredményt. Így az összes mérkőzés alapján hiába nyertük meg a csoportunkat, e szabály miatt az olaszok jutottak a legjobb nyolc közé, hiszen Új-Zélandot két góllal jobban megverték.
A csapat rosszul játszott önmagához képest. Kedvét vesztettnek, fáradnak és dekoncentráltnak tűntek a fiúk. Hogy a nagyon hosszúra (két hónaposra) nyúló felkészülés, az előkészületek alatt lejátszott rengeteg (durván ötven) meccs és kétkapuzás, a társaság belső kohéziójának felbomlása, egyes játékosok formahanyatlása, betegsége, vagy a válogatásnál az Eb-győztesek pozíciójának túlzott tiszteletben tartása, a csapat és az edzői team közötti harmónia hiánya, netán a túlságosan nagy elvárások miatti nyomás vagy valami más okozta-e a jobb eredmény elmaradását, az csak idővel derülhet ki. Annyi bizonyos, hogy a spanyolok elleni sorsdöntő mérkőzésre a csapat jókedvűen érkezett, kezdetnek lőtt is két gólt, majd két szerencsés spanyol találat (az egyik a blokkról, a másik a kapufa éléről pattant be), kisebb figyelmetlenségek, és sorozatban öt kontrafault elég volt ahhoz, hogy a törékeny önbizalmat megroppantsa.
Időkérés a magyar csapatnál. Akadozó gépezet © hvg.hu |
|
1. Horvátország 2. Görögország 3. Szerbia 4. Montenegró 5. Spanyolország 6. Olaszország 7. Ausztrália 8. Egyesült Államok 9. Magyarország 10. Brazília 11. KIanada 12. Egyiptom 13. Franciaország 14. Új-Zéland 15. Szlovákia 16. Dél-Afrika 17. Puerto Rico 18. Irán 19. Üzbegisztán |
Látva az ellenfeleket, a magyarok még ezzel a mérsékelt teljesítménnyel, és rossz lelki állapottal együtt is négy közé, vagy akár döntőbe juthattak volna. Ehhez a nagyobb lelkierő mellett kis szerencse és valamivel barátságosabb játékvezetés kellett volna. A baj az volt, hogy a 13 játékosból (a magyar szurkolók, és a nézőtéren helyet foglaló szakemberek véleménye szerint) legalább tíz a saját szintje alatt teljesített, s ezt egyetlen csapat sem bírja el. Jellemző, hogy az utolsó brazilok elleni mérkőzésünk gólbírója a meccs közben azt magyarázta a közelében helyet foglaló horvát pólóspalántáknak az eredmény hullámzását látva, hogy a magyar vízilabda és ez a csapat is nagyon potens. Egy darabig 3:3, aztán néhány magyar passz, és máris 8:3-ra vezetnek. De hogy miért adják le hasonló lendülettel az előnyt, azt ő sem tudta. Talán abban igaza van, hogy ha nem törődnénk az eredményekkel, s a látottak alapján kellene megbecsülni a csapatok erősorrendjét, a magyarok biztosan az első négy között lennének a horvátokkal, az ausztrálokkal és a szerbekkel. De a vébét nem potenciálra, hanem gólra játsszák.
Ez a torna úgy végződött számunkra, ahogy az egész lezajlott. Furcsa módon kifordítva. Miként a felnőtt válogatott a római világbajnokságon, úgy a juniorok Sibenikben az utolsó meccsre a szerelésen elhelyezett túlságosan nagy szponzorlogó miatt köpeny nélkül és kifordított nadrágban sorakoztak fel, hogy elkerüljük a büntetést. Pedig az már megvolt. A kilencedik hely nagyon fáj a csapatnak, az edzőknek és a közönségnek egyaránt.
Közvetlenül a vébé előtt a FINA Vízilabda technikai bizottsága úgy döntött, hogy helyreállítja a korábbi korosztályi besorolást, és megrendezik az U20-as világbajnokságot, így ennek a korosztálynak még két utánpótlás világversenye lesz. Jövőre Európa- és 2011-ben világbajnokság. Azaz a tanulságok levonása után újra lehet építeni csapatot és lehet javítani az eredményen, mert van min.
MZ