Krausz Tamás, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának professzora már több, a futballal kapcsolatos cikket publikált az Eszmélet című folyóirat hasábjain. Ezúttal pár doktorandusszal és diákkal karöltve összerakták „A játék hatalma” címet viselő könyvet, mely nyolc cikken keresztül elemzi a magyar és kelet-európai futball helyzetét, annak kialakulását és jövőjét.

Szinte már közhely, hogy a régió – és benne hazánk – a futballglobalizáció vesztesének tekinthető, és inkább beszállítóként vesz részt a világ labdarúgásában. A rendszerváltás utáni drasztikus pénzkiáramlás a magyar futballból lehetetlen helyzetbe hozta klubjainkat, a tőkének az országból történő nem is burkolt kivándorlása miatt pedig még ma is nehéz találni olyan magyar vállalkozót, akinek van megfelelő háttere ahhoz, hogy beszálljon a hazai fociba. Olyan külföldi befektetőt pedig nem könnyű találni, aki lát még perspektívát a mi labdarúgásunkban (kivétel persze van, lásd Kevin McCabe és a Ferencváros esetét, de ez a páros is hosszú évek kálváriája után talált egymásra).

Az utóbbi évtizedek vesszőfutását a Fradi és az Újpest példáin keresztül láthatjuk, a könyv ugyanakkor ellenpéldaként hozza fel Oroszországot, mely a Szovjetunió szétesése után – nem mindig tiszta eszközökkel ugyan, de – megteremtette azt az elitet, mely most már képes érdemi szerepet vállalni az ottani fociban. Így egy évtizednyi káosz után az orosz foci megkezdte látványos felzárkózását a nyugathoz. Itthon egyelőre ez elképzelhetetlen, a könyv ezért sorra veszi azokat a lehetőségeket, gazdasági formákat, melyek a hazai miliőben alkalmazhatóak. Tény: rövid távú megoldás a hazai fociban már nincs.

Amellett azonban, hogy alternatívát kínál, a könyv – és annak szerzői – abból a mókuskerékből is szeretne végre kitörni, ami még ma is jellemező a magyar szurkolói és sportújságírói attitűdre. Nem a mai futballistákat, az edzőket, netán a szakvetetőket kell állandóan hibáztatni a sikertelenségért, hiszen ők csak végtermékei annak a folyamatnak, ami a második világháború után kezdődött el.

Borsi-Kálmán Béla remekül elemzi cikkében (fejezetében) a Puskás-Albert-Varga kérdéskört, nem kendőzve el egyik futballzseni hibáját (de érdemeit) sem. A magyar foci meghatározó figurái ők, de mindannyiuknak megvan a maguk szerepe abban, hogy jelenleg itt tart a magyar labdarúgás. A könyv látványosan szakítani akar azzal a nosztalgiázásba forduló, múltsirató magyar futballjelennel, mely a régi focit (benne különösen a legendás „Öcsit” és az Aranycsapatot) hajlamos misztikus ködbe burkolni.

Ez talán a magyar nép lelki alkatából is fakad, mindenestre felvetődik az a probléma, hogy talán azért nem találunk megoldást labdarúgásunk jelen problémáira, mert még mindig azzal vagyunk elfoglalva, hogy a múltat állítsuk piedesztálra. Ráadásul a hazai politika is hajlamos arra, hogy populista eszközként használja a futballmúltat, és szembeállítsa a valóban sivár jelennel. A politika azonban arra törekszik, hogy mindezt saját céljaira használja fel, és mintegy kiemelve a labdarúgást a labdarúgásból az élet egyéb területeire is igyekszik kivetíteni ezt a kontrasztot. Eklatáns példa volt erre Puskás Ferenc szinte giccsparádéba forduló temetése, amely már-már nem is a valaha élt legnagyobb magyar futballistáról szólt.

A könyv célja tehát nem az, hogy megoldást kínáljon, ami sokkal inkább a magyar futball vezetőinek, prominens személyiségeinek a dolga. Azonban sokkal kézzelfoghatóbb magyarázatot ad az elmúlt évtizedek történéseire, mint sok korábbi mű, egyben igyekszik szembeállítani a magyar futballt az elkövetett problémákkal úgy, hogy célja már nem a közeg unalomba fulladt ostorozása. Hiszen a focit minden probléma ellenére sokan szeretik ebben az országban még most is, éppen ezért a szerzők úgy gondolják: a megoldást nem a múlt kritikamentes dicsőítése fogja meghozni.

Vincze Szabolcs