Didier Drogba olyan játékos, akit azok is szeretnek, akik a „szépségért” szeretik a futballt és azok is, akik macsó identitásukat zajos rajongással szeretik kihangsúlyozni. Akiknek ne „jó és szép” legyen egy klasszis, hanem vadállat és isten egy személyben.

Didier Drogba útja tulajdonképpen egyenesen vezetett a múlt szombat esti katarzisig. 2002-2004 között két francia élcsapatban két szezon alatt annyi gólt lőtt, hogy a kontinentális fejvadászat az egyik legbecsesebb trófeaként kínálta őt a gigaklubok vezetői számára.

Pedig nem egy korán érő típus, 20 és 24 éves kora közt a Le Havre-ban futballozott, nem túl erős reflektorfényben. Aztán meglódult vele minden, jött a Guingamp és a Marseille, két év alatt 56 gól, bemutatkozás a Bajnokok Ligájában – és el is dőlt, hogy a legnagyobbak között is bizonyíthat.

Drogba nagy előnye, hogy egyszerűen nincs olyan játékrendszer, nincs olyan stílus, amiben ne érvényesülne. A 4-4-2 eltűnésével klasszikus centerként egyedül is tudta hátán vinni a csapatát, Mourinho Chelsea-jében pedig az erőfoci hipermotivált klasszisai közé került, ami neki a paradicsom.

Drogba az ideális csatár: szeizmográfjai minden rezdülést érzékelnek, ami gólt ígér, a döntés századmásodpercek alatt születik meg idegpályáin, és abban a pillanatban már cselekszik is. A Premier League irtózatos tempójánál csak így lehet valaki folyamatos időzített bomba az ellenfél kapuja előtt.

Ehhez elképesztő fizikai adottságok kellenek, amik – főleg csúcskorszakában, 25-32 éves kora között – nála alapból megvoltak. Villámgyors, bivalyerős, súlypontemelkedése, rúgótechnikája egyaránt pazar, egyensúlyérzéke átlag feletti. Futás közben tudott úgy változtatni mozgásán, ahogyan csak az ösztönös zsenik (Messi), technikáját az erő szolgálatába állítani és fordítva.

Érdemes csemegézni a 150 gólját bemutató videóban (azóta még hetet rakott hozzá): ember ennyiféleképpen nagyon ritkán képes gólt lőni.

José Mourinho volt Drogba számára az ideális edző: két alfahím, akik a maguk territóriumában a kizárólagos dominanciát tekintették egyedül elfogadható „kompromisszumnak”. Ugyanakkor Drogba nem volt önjáró nehézfiú: taktikailag fegyelmezett, sokoldalú, bárhol bevethető játékos. Ha jó hullámhosszon van, ő az ideális csatár, a világfutball egyik legjobb támadója. És igazi vezér.

Csapatemberi nagyságát jelzi, hogy legjobb chelsea-s szezonját már Ancelotti alatt futotta, amikor egy másik nagy edző összerántotta a gépezetet. A 2009-10-es szezonban a PL-gólrekordot felállító Chelsea-ben 29 gólig jutott, az utolsó fordulóban egy 8-0-s meccsen képes volt összeveszni Lamparddal, amiért az nem engedett át neki egy 11-est. Az ok, hogy Rooney-val harcban állt a gólkirályi címért (mellesleg a kékek kulcsembereinek vezérbika-szerepért vívott harcát is jelzi az eset, a Bayern Münchennél sokat adtak volna idén két ilyen eltökélt macsóért).

Az elefántcsontparti futballisten a botlásaival, hibáival formázta tökéletesen életszerűvé saját szobrát. Sokat rontott, néha maga foszlatta szét saját illúzióit, ettől is emberi a portréja. Ha nem ment neki a játék, hisztizett, dobálta magát, négy éve kiállították dulakodásért a BL-döntőn. Idén már sokat duzzogott mellőzése miatt, az Afrika Kupán 11-est rontott a döntőben. De közben minden csapatában őt leste fél szemmel mindenki: ha balhé is van, azért ugye jön és ott lesz velünk?

Münchenben megint ott volt, előtte Barcelonában hátvédet is játszott a sikerért. Két 11-est hozott össze az ellenfélnek az elődöntőben és a döntőben – mindkettő kimaradt. Ebben a sorozatban éppúgy vele volt a szerencse is, ahogy a csapatával. De az ilyesmi szinte soha nem érdemtelen.

Drogba megköszönte a lehetőséget,  és elvitte a show-t. Ahogyan 2007-ben Pippo Inzaghi, úgy most ő maradt kint a pályán a serleggel, pózolva a fotósoknak, magát ünnepeltetve a közönséggel. Közös vonás kettejükben, hogy egy olyan szezon után nyerték meg csapatuknak a serleget, amikor a sérelmeiket is számolgathatták volna az öltözőben.

És közös az is, hogy mindketten elköszönnek nyáron, más klasszisokhoz hasonlóan. Drogba azt mondta, megunta a kispadozást, építsék nélküle újjá a Chelsea-t. Most már mondhatja: a Mourinho-Abramovics összerakta Chelsea végül célba ért.

Nehéz elképzelni nélküle a londoniakat, Drogba annyi mindent képviselt egyszerre a pályán – a klubnál szerzett érdemei mellett ne feledjük el, Afrika egyik legismertebb követe a világban – amit „hétköznapi sztárok” nem tudnak.  Bármekkora összeget fizettek is értük.