Avatar: mennyire közelíthetjük meg James Cameron világát?

Csatában, munkában, nagyobb távok gyors leküzdésében egyaránt jól jöhet a filmben szereplő robotruha, az Amplified Mobility Platform, rövidebb nevén AMP. Az Aliensben vagy a Mátrix-széria harmadik részében láthattunk hasonló, emberek által felöltött robotruhát, ami ugyanúgy mozgatja gigantikus, de legalábbis méretes végtagjait, ahogyan a benne rejlő ember imitálja a mozgást. A szuperhidraulikával felszerelt AMPról a film egyik designfelelőse, John Rosengrant csak annyit mondott: "olyan, mint egy Apache helikopter, csak lábakkal".

© 20th Century Fox

Aki követte rovatunkat, emlékezhet korábbi híradásainkra az ún. exoskeletonokról, amket harcászati és egészségügyi célokra egyaránt fejlesztenek: a Pentagon védelmi fejlesztéseiért felelős DARPA például az elmúlt évtizedben többször is támogatta az ún. Exoskeletons for Human Performance Augmentation programot. Ennek eredményeként jött létre a XOS: a 75 kilós felszerelés viselője kezét, lábát és hátát fedi, hidraulikája révén pedig egy mázsányi súlyt lehet vele megemelni, ugyanakkor annyira mozgékony vázról van szó, hogy nyugodtan lehet benne lépcsőt mászni vagy éppen focizni. Hasonló elven működik a japán Cyberdyne ruhája, amit viszont idősödő földművesek napi munkáját megkönnyítendő gyártottak le. David Audet, a Natick katonai fejlesztőközpont egyik XOS-ért is felelős munkatársa úgy véli, a képünkön is látható AMP esetében hiába van "sok Hollywooddal leöntve", olyan platformot mutat be, ami apró módosítások révén képes lenne egy nagyobb támadást is visszaverni.

Ahhoz, hogy az emberek eljuthassanak az Alpha Centaurihoz (ez majd a filmből kiderül), kilométerhosszú űrhajókat gyártottak. Ezekben hibrid antianyag-fúziós hajtóművek kaptak helyet és a fénysebesség héttizedével tudtak cirkálni és még így is, ilyen sebességgel is csak hat év alatt tudtak eljutni oda a Földről. Ez egyben a leghatékonyabb hajtómű, amelyben anyag- és antianyagrészecskék ütköznek, állítja a NASA különleges hajtóműveken dolgozó szakembere, George Schmidt, azonban egy ilyen rendszer megépítése nemcsak roppantul költséges, hanem nehéz is. Az antianyag előállítása is nehéz, ugyanis a Föld részecskegyorsítóiban eddig alig több mint tíz nanogrammnyi gyűlt össze belőle - igaz, ezen komplexumokat nem "nagyüzemi" gyártásra tervezték. A kutató szerint ha "piaci árat" kellene mondani az antianyagra, annak mikrogrammja 60 milliárd dollár körül mozog, igaz, egy megfelelően felszerelt gyár akár 6 millió dollárból is elő tudna állítani egy ugyanilyen apró mennyiséget.

© 20th Century Fox

Schmidt szerint hálás, hogy a filmben egy ilyen hajtómű szerepel, ugyanis ehhez jóval kevesebb antianyag szükséges, mint egy pusztán antianyag-meghajtású rakétához, igaz, ez a szerkezet nem olyan hatékony, hogy a fénysebesség héttizedét elérhessük vele. A másik nagy probléma az antianyag tárolásával kapcsolatos. Az antianyagot jelenleg ún. Penning-csapdákban tartják, amelyekben elektromágneses mezők segítségével tartják távol az antianyag részecskéit a csapda falaitól. Az antianyag azonban hónapok után kapcsolatba léphet egyes kósza anyagi részecskékkel és jelenleg még nem ismerünk olyan módszert, amivel teljesen anyagmentes vákuumot tudunk előállítani. Mindezek mellett az antianyag mennyisége is problémás lehet, hiszen többezer tonnányi antianyagot kellene összegyűjteni ahhoz, hogy egy hat éves egyirányú utazást meg lehessen valósítani. Ha pedig ezt az akadályt is sikerrel vettük, még mindig nem tudjuk, hogyan lehet az óriási sebességből biztonságosan és kiszámíthatóan lelassítani a hajót, amikor az a cél közelébe ér.

© 20th Century Fox

Az emberek egyedi módon közelítik meg a Pandora kék bolygó, humanoid őslakosait, a Na'vikat: az emberek és az őslakosok DNS-éből összekombinált hibrid lényekbe egy olyan bonyolult interfacet telepítenek, amivel egy ember távolról kvázi telepatikusan képes átvenni teste és elméje felett az irányítást. Mindezt eléggé megközelítik azon kísérletek, amelyek a BCI (brain-computer interface), az agyat és a számítógépet összekötő felületek fejlődését irányozzák elő: a Duke Egyetemen például egy olyan külső vázat fejlesztenek, amelybe bele lehet helyezni egy paralízisben szenvedő pácienst, a váz pedig érzékeli annak utasításait és annak megfelelően mozgatja a vázat. Korábban már beszámoltunk a BCI történetéről és a vele kapcsolatos próbálkozásokról, valamint azokról a játékokról is, amik ugyanezen technológián alapulnak.