Tökéletesen alkalmazkodtak a tengeri életmódhoz az óceán fedte Shora bolygó szűznemzéssel szaporodó, kizárólag női őslakói. Ráadásul magasan fejlett biotechnológiai vívmányaiknak köszönhetően gépek nélkül élnek, tökéletes harmóniában a környezetükkel. Édeni komfortjukat azonban megzavarja a szomszédos, földi eredetű, a nyersanyagforrások kiaknázásán alapuló civilizáció, amelynek tagjai szemet vetnek a Shora természeti kincseire. A sellőtársadalom végül nagy véráldozat árán – és nem utolsósorban az életfenntartást segítő mikroorganizmusok segítségével – elkergeti az embereket, és megvédi a bolygót. Joan Slonczewski amerikai biológus 1986-os Ajtó az óceánba című regénye minden bizonnyal előképe volt a kanadai James Cameron rendező jegyezte Avatar című, a magyarországi mozikban is futó filmnek. A világszerte rekordbevételeket elérő, tudományos diskurzusokat generáló háromdimenziós amerikai filmopus (képünkön) megszületése egyébiránt szinte megjósolható volt, mivel „az elmúlt húsz évben sorra jelentek meg az ökológia tudományának fogalomtárával operáló, környezettudatos, vagy a természettel Rousseau nemes vademberéhez hasonlóan tökéletes összhangban élő hősöket felvonultató művek” – állítja a HVG-nek Németh Attila, a Galaktika című szakfolyóirat irodalmi szerkesztője.
„Slonczewski regényét a feminista sci-fi kategóriájába is szokás sorolni” – érzékelteti a bizonytalan műfaji határokat Galántai Zoltán író, technika- és tudománytörténész. Annál is inkább, mert az ökológiai tematikájú művek még inkább csak „alfejezetnek” számítanak a sci-fi-univerzumban, dacára annak, hogy egyre több olyan alkotás akad, amelyben már nem- csak kulisszaként, hanem központi problémaként jelenik meg a szóban forgó téma. A filmes szaklexikonok és -portálok az öko kategóriába sorolják például Ridley Scott 1982-es kultuszfilmjét, a túlnépesedett falanszterben játszódó Szárnyas fejvadászt vagy a Mars-kolonizációt háttérül választó Paul Verhoeven-opust, az 1990-es Emlékmást is. Mindazonáltal a sci-fik között egészen az 1980-as évek végéig még nyomtatásban is kivételnek számítottak a természeti környezet összefüggéseit taglaló üzenetek.
Az ökológiai katasztrófa rémképe ugyan már az amerikai Jeremy Beresford Az ember, aki utálta a legyeket című 1929-es novellájában felbukkant (ebben egy rovarirtó szer bevetése nyomán válik terméketlenné a Föld), az első öko-sci-fi szerzőjének mégis a brit újságíró, fordító és szőlősgazda Edward Solomon Hyams húsz évvel későbbi, Nem a mi csillagunk című regényét tartja a műfaji kánon – mondja Németh. Ebben a szerző egy biológiai fegyverül kitenyésztett gombafaj bevetésének globális következményeit írja le – a tömeges pusztuláshoz vezető végkifejletig. Hyams második, 1950-ben megjelent könyvében is hasonlóképp zord jövőt fest a mezőgazdasági földjeit kizsigerelő emberiségnek.
A Föld mint egybefüggő rendszer gondolata Galántai szerint az 1950-es, 1960-as évek katonai kutatásai nyomán került be a sci-fi-ötlettárba. „Tudósok sokasága dolgozott akkoriban azon, hogy miképp lehetséges a tengeralattjárók fedélzetén, az atombunkerek mélyén vagy a holdbázisokon, űrkompokon olyan önfenntartó biológiai rendszereket létrehozni, amelyek szavatolják az ott élők élelmiszer-, levegő- és vízellátását.” Ez nagyban hozzájárult annak a természettudományos modellnek a kialakulásához, amely szerint a Föld egyetlen összefüggő ökoszisztéma. René Dubos francia származású amerikai mikrobiológus aztán az 1960-as évek derekán e gondolatot követve már mint űrhajóról beszélt a Földről. A friss tudományos gondolatokra kiéhezett sci-fi-szerzők pedig rögtön megtermékenyültek ettől. Az amerikai Harry Harrison 1966-os Helyet, helyet című regényében például a rablógazdálkodást folytató emberiség az ezredfordulóra olyannyira túlnépesedik, hogy New Yorkban vízfejadagokat határoz meg a hatóság, a nyugati civilizáció lakóinak fehérjeszükséglete pedig csak szójából pótolható, úgy-ahogy. A brit James Graham Ballard – aki a kanadai David Cronenberg rendezte 1996-os Karambol című kultfilm alapregényét is írta – a sarki jégsapkák elolvadásától az elsivatagosodáson át szinte az összes éghajlatikatasztrófa-szcenáriót feldolgozta az 1960-as évek második felében.
A környezetével harmóniában élő, a természeti javakkal ésszerűen (mai szóhasználattal: fenntartható módon) gazdálkodó társadalom utópiája egy évtizeddel később jelent meg. Az amerikai Ernest Callenbach 1975-ös Ecotópia című könyvének szüzséje szerint az ezredfordulón Észak-Kalifornia, Oregon és Washington államok közösen alakítják meg a címben szereplő államot. Ott aztán, a környezetvédő intézkedéseknek köszönhetően, kiegyensúlyozottabb lesz a nemek közötti kapcsolat, etikusabb a politika, s a tiszta levegőjű városokban, buja erdők ölén játékos, szenvedélyes és szabad lelkű emberek élik kiteljesedett életüket. Aztán persze kiderül, hogy a zöld szakadárok idilljét csak a többségi Amerika nagyvárosaiba telepített atombombákkal lehet fenntartani.
A zöld hullámnak már az előtt megszületett a kritikája, hogy a mostani Cameron-opusszal a tematika bekerült volna a tömegkultúra fősodrába. A Jurassic Park regényeredetijét is jegyző amerikai Michael Crichton öt évvel ezelőtt, Félelemben című művében összeesküvők érdekvezérelt hisztériakeltésének állítja be a globális felmelegedést, amellyel riogathatók, egyszersmind kordában is tarthatók a tömegtársadalmak. Efféle szofisztikált üzenetet nem szabad várni Cameron filmjében a Pandorán a természettel való idilli harmóniájukat szabadságharc árán is megtartani igyekvő, 5 méter magas, kék bőrű, paleolit vadászó-gyűjtögető na'vik történetétől. Azt azonban a film bírálói is elismerik, hogy a látványos mese az első olyan hollywoodi alkotás, amelyben a természet – bár számítógépes csinálmány – nem csupán kulissza, hanem a hősökkel egyenrangú főszereplő.
VAJNA TAMÁS
