Jellasics emlékezete: nem fut, nem gyáva, nem két l

„Horvátország ugyanazt kapta a Habsburgoktól jutalomként, amit a magyarok büntetésként. Nálunk is megjelentek a Bach-huszárok, és Bécs nem adta meg a nemzeti önrendelkezési jogot” – mondta a HVG újságírójának a zágrábi Történelmi Múzeum Jellasics-kiállításának egyik szervezője, Jelena Hotko. A Magyarországon ismerősen csengő mondat elismétlése nem jelenti azt, hogy Horvátországban megváltozott volna az 1848 márciusában horvát bánná (kormányzóvá) választott katona megítélése. Honfitársai a horvát államért és a nemzeti nyelv használatáért küzdő, a magyar központosítási törekvésekkel jogosan szembeszálló politikust látják benne.

A halálának 150. évfordulója alkalmából rendezett kiállítás is elsősorban horvát hazafiként mutatja be Jellasicsot. Látható például az a piros-fehér-kék horvát nemzeti színekben pompázó egyenruha, amelyben – lecserélve a hagyományos magyar huszártiszti uniformist – beiktatták a hivatalába. Bemutatták az ugyancsak nemzeti színeket viselő sakk-készletét, és olvashatóak a bán által horvátul írt versek is. Hiányoznak viszont a korabeli magyar kormányokra rossz fényt vető dokumentumok, elvégre a fő üzenet az, hogy a politikus katona ugyanazt akarta elérni a horvátoknak, amit a magyarok kívántak kicsikarni az osztrákoktól. A Jellasics család hagyatékából válogató, inkább a bán életére, mint csatáira összpontosító rendezők kiállítottak egy asztali csengőt is, amelyen az „Egy ismeretlen honvédtól” felirat szerepel magyar nyelven.

A kiállítás cáfolja azt, amivel élete végén vádolták Jellasicsot, hogy mindig is nyíltan vállalt császárhűsége időskorára eltompította volna hazafiságát. A rendezők szerint a horvát apától és német anyától származó politikus meghasonlott, és miközben – ahogy Sokcsevits Dénes történész, a Pécsi Tudományegyetem Szlavisztikai Intézetének igazgatója a HVG-nek elmondta – mindent elkövetett a horvát nemzeti színház megalakításáért vagy a horvát trikolór használatának engedélyezéséért, akarata ellenére engedelmeskedett az önrendelkezési jogköröket megnyirbáló bécsi követeléseknek. „Nevem a történelem részévé vált, sokat írnak majd rólam, de hogy mi volt a szívemben, senki sem mondja el” – vélte élete végén a függetlenségpártiak bírálatának kereszttüzébe került bán.

Halálának pillanatában mégis ismét nemzeti hőssé vált: egész Zágráb feketébe borult, és a korábbi báni temetésekkel ellentétben Horvátország minden tájáról özönlöttek az emberek, hogy elkísérjék utolsó útjára. Halála után számtalan népdal és legenda született róla. Sokcsevits szerint egy ma is ismert nóta például az egyik őt követő bán, Khuen-Héderváry Károly magyarosító törekvései ellenében kéri Jellasicsot, hogy térjen vissza az élők közé.

A magyarok hajthatatlanságában oroszlánrésze van Petőfi Sándornak, aki nemcsak ismert versében, a Vén zászlótartóban – „Fut Bécs felé, a gyáva, / Seregének seregünk nyomába'” – emlékezik meg az 1848 szeptemberében Pákozdnál legyőzött bánról, hanem hódító szándékkal is vádolta őt. „És ha Jellachich csak azt akarná, hogy szabadságunkat veszi el, de ő ennél többet, sokkal többet akar; az ő szándéka az, hogy a magyarokat kiirtsa a föld színéről, hogy a magyar hazából Horvátországot csináljon” – írta a költő az Egyenlőségi Társaság röplapokon terjesztett proklamációjában. Neki köszönhetjük azt is, hogy a horvát helyesírással Jelacicként írt nevet Magyarországon két l-lel vetjük papírra. A bán magyarországi népszerűtlenségét az sem csökkenti, hogy egyik őse 1566 szeptemberében a horvát történelem másik nagy egyéniségeként számon tartott Nikola Zrinskivel – Zrínyi Miklóssal – együtt esett el Szigetvár védelmében.

Igaz, Jellasics katonái maguk is rossz hírbe keverték magukat. Amikor 1848 nyarán a támadók betörtek a Dunántúlra, a hadjárat résztvevői sorra rabolták ki az útjukba kerülő falvakat, nem kímélve még a többségében horvátok lakta Mura menti településeket, köztük Keresztúrt sem. A horvát tábornok így hiába adta ki sorra a közleményeit, hogy csak a lázadó pesti politikusokat akarja móresre tanítani – a szöveget a császárhű magyar arisztokraták fordították le magyarra –, az érintett térség lakói tömegesen csatlakoztak a szerveződő népfelkelő alakulatokhoz. Ezek a gerillaakciók is hozzájárultak, hogy a pákozdi csata elvesztése után Jellasics – a történeti hűség kedvéért: nem futva, hanem sietve, de rendezetten – kivonult Magyarország területéről. A bécsi udvar megbüntette őt a magyarországi kudarcért, a főparancsnoki poszt Alfred Windisch-Graetznek jutott, Jellasics csak beosztott tábornokként vett részt az 1849-es harcokban.

NÉMETH ANDRÁS / ZÁGRÁB