Az őskori tücsök, az Archaboilus musicus páradús jura kori erdőben élt a mai Kína észak-nyugati részén, közel a folyóparthoz. Az erdőben tűlevelűek és páfrányok domináltak.

A fosszilizálódott rovarnak oly jó állapotban maradt fenn az első pár pergamenszerű szárnya, hogy a tudósok rekonstruálni tudták a hangadószerveit. A tücsök a módosult erekből alakult kiemelkedő részek összedörzsölésével adott ciripelő hangot, és azt egy rezgésbe jövő "tükörfelület" fokozta.

A Bristoli Egyetem biomechanikusai rekonstruálták a tücsök hangadószerveit, és arra a következtetésre jutottak, hogy a rovar 6,4 kHz frekvencián "muzsikált", és egy-egy "dal" 16 ezredmásodpercig tartott.

"Egyetlen hangnemben való „dalolás” lehetővé tette, hogy a hímtücsök hangja messzire eljusson. Ez létfontosságú volt az Archaboilus musicus számára, hiszen ettől függött a párválasztás sikeressége" - magyarázta Daniel Robert, a Bristoli Egyetem biomechanikusa.

Hozzátette: a jura kori erdőben meglehetősen nagy hangzavar volt, a tücsöknek így túl kellett "harsognia" a kétéltűek "kórusát", a vízesés csobogását.

Ugyanakkor a rég kihalt tücsök dalával a kiszemelt mennyasszony helyett a ragadozók figyelmét is felhívhatta. Százmillió évvel később a rovarok kezdtek áttérni olyan hangfrekvenciára, amely hallhatatlan volt ellenségeik számára.

A tanulmányt az amerikai Nemzeti Tudományos Akadémia folyóiratában, a PNAS (Proceedings of the National Academy of Sciences) legújabb számában tették közzé.