Vasárnap este eleinte kizárólag a közismert heccportálokról lehetett tájékozódni az éppen aktuális gárdajárásról. Azt is mondhatnánk, hogy rémhírek keltek szárnyra – főszerepben az épp kitörőben lévő polgárháborúval –, ha nem lennének a ceglédi események habosítás nélkül is elég rémesek.

Összecsapásokról, a rendőrsorfalat öt percen belül áttörő valóságos hadtestről tudósít a heccportál, nyílt cigányozással és háborús metaforákkal dúsítva. Híréhségtől szenvedők tapadnak rá – a valahol Tomcat és Molnár F. Árpád között elhelyezhető Kiss Endre Farkas „SoDi” – videoblogjára félénken remélve, hogy a megszokottnál kevesebb lesz az erotikus tartalom.

Százan vannak, négyszázan vannak, ezren vannak – nő egy óra alatt a tízszeresére a cigányheccelésre szakosodott egyenruhások száma a hírekben. A reformnyilas média persze hazudik, ha keze volna, lopna is. Az ezer „hazafi” nagyjából annyira hiteles információ, mint az, hogy hetven felfegyverzett cigány támadt orvul a békésen bográcsozó gárdistákra, amíg egy gázpisztolyból leadott lövés vissza nem verte őket. A helyszínre sietve és összeszámolva az egy, a teleppel határos utcában található családi ház udvarában és a körül gyülekezőket persze kiderült: varásnap éjjel nem voltak többen száz-százötven főnél. Egy véletlenül elcsípett, az egyenruhásoknak tartott eligazításon még azt a csalódott mondatot is sikerült elcsípni, hogy „nem vagyunk többen százhúsznál”.

Nagyítás-fotógalériánk Ceglédről - kattintson a képre!

Stiller Ákos

Nem lenne teljes a kép, ha nem tennénk sietve hozzá: a telepen hallottakat is érdemes elosztani kettővel. Igaz, a romák között nem a szándékos hazudozás, hanem a félelem szülte túlzások torzítják az információk hitelességét. A gárdisták becsült létszáma a telepen hasonló ütemben nőtt, mint az extrémisták mozgósításával foglalatoskodó oldalakon, pedig a cigányok nem merik elhagyni az utcáikat, így információjuk sem lehet, hányan vannak a rendőrsorfalon túliak. A Puttony utca lakói idegesen virrasztanak a házaik előtt – néhányan botokkal, ásóval, gerebélyével felszerelkezve – és minden kutyaugatásra, kiáltásra rohannak, ki a házába, ki bottal a zaj irányába. A lövöldözés története – talán a cigánygyilkosságok hatására – itt úgy szól, hogy belőttek az egyik házba és a lövedékeket is megtalálták.

A toborzásra hivatott radikális oldalak azzal biztatták olvasótáborukat, hogy kevés a rendőr, csapataik mindjárt áttörik a kordont. Ezzel szemben csak egy kisebb csoport zsidóbérencezte a rendőrsorfal tagjait, még a kutyákat se rúgta meg senki. A cigányok szintén kevésnek találták a rendőri jelenlétet ahhoz, hogy megakadályozzanak egy esetleges támadást, pedig utólag elmondható, hogy a csomópontokban felsorakozó egyenruhások elejét vették a korábbi napokra jellemző félelemkeltő portyáknak. Mindössze egy terepszínű nadrágba bújt fiatalembernek sikerült megjelennie a telep közepén, talán a kertek alatt, vagy a mezőn át megközelítve azt. Hogy sértetlenül hagyhatta el az utcát, azt bizonyítja, hogy a falnak támasztott botok valóban védekezésre szolgálnak.

Mint kiderült, a szombati lövöldözés is a cigányok lakta részen, illetve annak határán történt. Az egyik riasztásra odafutottak az őrt álló, kerti szerszámokkal felszerelt roma fiatalok, mire az extrémisták menekülőre fogták és közben a levegőbe lőttek, illetve ijedtükben elszórták a gázpisztolyba való lőszereket, amelyek aztán kézről kézre jártak a telepen, egy idő után már úgy, mint az egyik cigány kertjében vagy házában talált lövedékek. Összecsapás viszont nem történt, a romák nem mentek a „bátor hazafiak” után. A meghiúsult félelemkeltő portyázás elbeszélést látszik alátámasztani az is, hogy a már említett SoDi blognak nyilatkozó egyik „hazafi” is arról beszélt, hogy akkor „támadtak” rájuk, amikor „sétáltak egy kört”.

Ennyi történt. Nem több és nem kevesebb. Nem tört ki a polgárháború, akármennyire is szeretnék sokan. „Csak a szokásos” mondhatnánk, de ennél keserűbb megnyugtató sorokat aligha lehet leírni 2012-ben Magyarországon.