Október 27-én mutatta be az Óbudai Teátrum alkalmi társulata, Vas-Zoltán Iván rendezésében annak a világhírű, de nálunk szinte teljesen elfelejtett írónak 1956-ról szóló darabját, aki Nagy Imre emlékezetes, novemberi 4-i felhívása után szólalt meg, utolsónak a Szabad Magyar Rádióban. „Itt a Magyar Írók Szövetsége! A világ minden írójához, tudósához, minden írószövetségéhez, akadémiájához, tudományos egyesületéhez, a szellemi élet vezetőihez fordulunk segítségért Kevés az idő! A tényeket ismeritek, nem kell ismertetni. Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek a magyar írókon, tudósokon, munkásokon, parasztokon, értelmiségi dolgozókon! Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!”

Háy Gyulát ezért a felhívásért, no meg a forradalom kitörése előtt az Irodalmi Újságban megjelent „Miért nem szeretem Kucsera elvtársat?” című cikksorozatáért hat évi börtönnel sújtották a „nagy íróperben” amelyben Déry Tibort, Zelk Zoltánt és Tardos Tibort is elítélték. 1960-ban amnesztiával szabadult, de Déryvel ellentétben nem kereste az irodalmi életbe és a hatalomba visszavezető utat, hanem 1964-ben feleségével együtt Svájcba távozott, ahol 1975-ben halt meg.

Nyugaton ugyan, elsősorban Németországban folyamatosan játszották régebbi, híres darabjait, köztük az „Isten, császár, paraszt” és a „Tiszazug” darabokat, a hivatalos kultúrpolitikának sikerült kitörölni nevét a kollektív emlékezetből. Amikor a nyolcvanas évek elején egy fiatal író felvette a Háy nevet, nem is sejtette, hogy ugyanígy hívtak egy, az ötvenes évek elején Kossuth-díjjal kitüntetett, sikeres drámaírót. Háy a weimari köztársaságban ünnepelt szerző, majd moszkvai emigráns volt, és a kommunizmusban csalódva, az 1956-os forradalom egyik legfőbb szellemi előkészítőjeként vezető szerepet játszott az írószövetségi ellenállásban.

Bár a nyolcvanas években, a börtönben írt Mohács és az Attila éjszakái című darabjaival, illetve A ló című szatírájával Háy Gyula visszatért a magyar színpadra, arról szó sem lehetett, hogy Appassionata című, 1956-ról szóló művét is eljátsszák. Vas-Zoltán Iván, aki az özvegytől jutott hozzá a kézirathoz, 1992-ben Békéscsabán ugyan megrendezte, de az előadás nem keltett visszhangot. Ezért állította most, az ötvenedik évfordulón újra színpadra, abban a reményben, hogy a darab elsőrendű színészek tolmácsolásában végre termékeny vitát indít meg a forradalomról, hozzásegíti a közvéleményt, hogy szembenézzen saját, hosszú ideig elfojtott múltjával, mellyel, az évfordulós tüntetések tanúsága szerint valójában még mindig nem tud mit kezdeni.

Az éppen hogy berendezkedő, bizonytalan legitimitású Kádár-rendszerrel 1957 márciusában, befolyásos nyugati személyiségek, szűk korlátok között, de tárgyalhattak a letartóztatott értelmiségiek sorsáról, akik így maguk is bizonyos mértékig alkupozícióban voltak. Viktor, a hónapok óta börtönben ülő, és a hazugságokra épülő kompromisszumot visszautasító főhős sok tekintetben a szerző vonásait hordozza. De ráismerni más alakokra is: Marcell, az öreg, gerinctelen, de segítőkész író Illés Béla mása, de a forradalmi röplapokat nyomtató, majd az új rendszerrel megbékélő jogász professszornak és ifjúkori barátnak, Károlynak is volt konkrét mintája.

A különváltan élő férje kiszabadítására Nyugatról Pestre érkező, sikeres és gazdag zongoraművésznőt, Vári Brigittát, akit Fullajtár Andrea nagyszerűen alakít, Éva, az író mellett hűségesen kitartó feleség ihlette. Mami, Viktor édesanyja (Lázár Kati) is Pesten élhetett akkoriban. Viszont a kihallgató őrnagy és Matild, a kulturfunkcionárius inkább típusok, mint konkrét személyek: a „desztalinizált”, csak formailag kommunista rezsimet testesítik meg, melyben a szereplők már elveszítették egykori ideológiai eszményeiket, és csak az anyagi és politikai érdekek vezérlik őket.

Az Apassionatát, melyet a svájci emigrációban élő Háy Gyula 1967-ben írt, „Nyugat-Németország számos színpada ugyanazzal az indoklással utasította vissza: veszélyes az enyhülésnek”, írja Háy Éva, az író felesége A barikád mindkét oldalán című, 2000-ben megjelent emlékiratában. Ennek a darabnak Nyugat- és Kelet-Európában egyaránt mostoha sors jutott osztályrészül. Szerzőjét a rendszerváltás után, napjainkig is sújtja a közöny, és nemcsak a hagyományos politikai stigmák teszik meg most is a hatásukat, vagyis az, hogy Háy Gyula a kommunistáknak antikommunista, az antikommunistáknak kommunista volt, ráadásul még zsidó származású is. A legnagyobb baj az vele, hogy a cinikus, „posztmodern” utókor látószögéből személve az akkori eseményeket, egyszerűen nem tudják elképzelni, hogy értelmiségiek őszintén hihettek az eszme megújításának lehetőségében, s ezért képesek voltak bíróság elé állni, halálra, vagy börtönre ítéltetni magukat.

Nehéz elhinni, hogy volt idő Magyarországon, kevesebb, mint fél évszázada, amikor az irodalom, a kinyomtatott szó még annyira fontos volt, hogy élet vagy halál, szabadság vagy rabság múlt rajta. Vas-Zoltán Iván fontos küldetést teljesített, hogy ezt a darabot visszahozta. Igaz, a színpadkép, és a színészek hagyományos játéka azt sugallja, mintha valamikor a hatvanas évek végén adnák elő az 1957 márciusában játszódó darabot. Vagyis a néző, ha megtekinti a Bábszínházban ezt az előadást, valóságos időutazáson vehet részt. A helyszín is mintha arra utalna, hogy eltávolodva a felnőttek világától, mesével találkozunk, megelevenedik a magyar forradalom mítoszokkal terhes története.