© Stiller Ákos

Felmerült a   „fapados pénzintézet” ötlete is. E szerint a feltétel nélküli segélyezés halvacsorája helyett az erre szakosodott „csórók bankja” nyújtsa az egzisztenciateremtő (vagy adósságrendező) hitelek halászhálóját.

Indítsunk rögtön a legtöbb vitát kiváltó dologgal. „Krémer Balázs szociológus úgy véli, költséges, ha pénz helyett utalványt adnak a segélyezetteknek. Az utalványokat ugyanis ki kell nyomtatni, szigorú számadású nyomtatványként kell kezelni, sorszám szerint kell szétosztani, az azokat elfogadó boltoktól pedig át kell venni. Mindezt ugye azért, hogy ne lehessen csak úgy, bármire elkölteni a pénzt. „Az utalványozás korlátozza a segélyezett mozgásterét, választási lehetőségét.” – nyilatkozta a kutató. Látható, hogy a szakemberi fenntartások két tőről fakadnak.  

Az egyik kifogás, hogy az ilyenfajta támogatás drága. Cikkíró szerint viszont attól függ, honnan nézzük. Lehetséges, hogy névre szóló (és csak meghatározott termékek, szolgáltatások ellenértékeként beváltható) „szociális csekkek” rendszerbe állítása generálna némi közvetlen pluszköltséget. De nem spórol-e államunk nagyságrenddel többet azzal, ha próbálja gátolni a rászorultak elkallódását? Vagyis lehetetlenné teszi (pontosabban megnehezíti), hogy csekélyke járandóságukat italra, játékgépre, cigarettára, uzsorahitelre fordítsák. Nyilvánvaló, hogy szenvedélybeteggé váló tömegek gyógykezelése, rokkantnyugdíjazása sokszorosába kerül az utalványok előállításának.  

Tegyük górcső alá a másik ellenérvelő felvetést is. Hogy ekképp a hatalom leszűkíti polgárai döntési kompetenciáját. Ez kétségtelen, ám e sorok írója úgy vélekszik: nem ördögtől való. Sőt, természetes. Miért probléma, hogy amennyiben a közkasszából vissza nem térítendő juttatást osztanak, a felhasználást bizonyos feltételekhez kötik? Ugyanezt teszi államunk a szakintézményei által kiírt tudományos és vállalkozásfejlesztési pályázatok esetén is. Jelesül, hogy a pénzért cserébe valaminek a teljesülését követeli. (Kutatási tanulmánykötet leadása, beruházás határidőre való realizálódása, stb.) Mi a gond azzal, ha a segélyező elvárja a segélyezettől, hogy a pénzért cserébe ne rontsa saját helyzetét, ne kerüljön lecsúszottabb állapotba, mint korábban? Tehát az összeget ne szesz-és nikotindózisokba, hanem önmaga fizikai-szellemi újratermelésébe invesztálja. Ennek részletei persze kidolgozásra várnak, azonban látatlanban sem gondoljuk, hogy bevezetése rosszabb volna, mint a jelenlegi, felelőtlen életvitelre, uzsorakölcsönökre csábító pénzbeli szegényellátás.  

Hasonlóan kínálatszűkítő rendelkezés volna a bankhitelek kamatterhének felső határa. Gyakran megesik ugyanis, hogy az adósról már a hitelfelvétel pillanatában tudni lehet: nem fogja tudni kigazdálkodni a havi részletet. Lévén a kamat irreálisan magas. Persze feltehető a kérdés: mihez képest az? A csekély vásárlóerejű (többnyire állandó munka és jelentős vagyontárgyak nélküli) személyeknek kezes, fedezet és munkáltatói jövedelemigazolás nélkül nyújtott készpénzes gyorskölcsönnek a hitelező szempontjából is kiugró rizikófaktora van. Szociális bérlakásban, rászorultsági járadékból tengődő illetőnél komoly esély mutatkozik rá, hogy – fizetésképtelenné válása után – a tartozást soha nem fogják tudni behajtani rajta.

A pénzintézet így eleve bekalkulálja a nem jelentéktelen hányadú „lemorzsolódást.” Ezért a kamat úgy van kiszámolva, hogy akár 30-40 százaléknyi „besült követelésnél” is nyereségesek legyenek. A rendesen fizetők terheibe bele van építve a „járulékos veszteség”. Hézag a kamatplafonnal ott van, miszerint a legális hitelkínálat szűkítése csak az illegális uzsorát lendíti fel. Nem jobb-e, ha a banki struktúra peremére szorultak törvényes opció révén adósodnak el, mintha alvilági uzsorásoknak nyitunk teret a piackorlátozással, a szabadáras jelleg eltörlésével? (Uzsora ellen a készpénzkímélő utalvány ezerszer többet ér, mint a kamatplafon.)  

Bizonyos szempontból célravezetőbb lenne, ha a kölcsönszabályozás – új bank létrehozása helyett – a vad kamatokkal dolgozó „szegényhitelek” megszelídítésén dolgozna. Például úgy, hogy az állam a relatíve alacsony összegű, tűzoltó jellegű krízishitelekre kamattámogatást és kezességet adna – szigorú feltételekkel. Az olcsóság áraként a támogató beleszólhatna, a hitelt milyen célra vehetik fel, amiről számlát is kéne felmutatni. Indokolni kéne, miért is van szükség rá, az elbírálást szociális környezettanulmány előzné meg. Adósunk vállalná, hogy fizetési nehézségek esetén közmunkában dolgozza le a sarát. Netán, hogy munkába állása után letörleszti azt. Ebben több ráció volna, mint a papíron való tiltásban. A rászorultsági elvvel, a munkára ösztönzéssel, célhoz kötött támogatással kombinált „szociális hitel” nem rossz gondolat. Feltéve, ha tényleges elvárás, s nem letudandó kormányzati statisztika.                 

Papp László Tamás