Gyurcsányék újabb és újabb utódjelölése – ha lehet – még tovább bonyolította a képlékeny politikai szituációt. A mindinkább egy groteszk humorú vígjátéksorozat szereplőválogatására hajazó utódlás rövidtávon csak fokozza a lakosság bizonytalanságát. Mivel a Fidesz semmiféle kormányfő-javaslatot nem támogat, az MDF képviselőknek is kiadták az ukázt, hogy az előrehozott választásokat preferálják, SZDSZ-hozzájárulással váltható csak fel új emberrel a miniszterelnök.

Először a belpolitikai selejtezőmérkőzésből győztesen kikerülő Surányi György látszott esélyesnek a posztra. Viszont ő sem vállalta, ami bölcs döntésnek tűnik. Hiszen miféle garancia van rá, hogy az MSZP-képviselőcsoport – amely Gyurcsány tétován puha reformkísérleteit is blokkolta – rábólint a drasztikus válságterápiára? Ha az elmúlt öt évben nem tudta a fenti garnitúra kezelni a maga által előidézett újraelosztási lavina rombolását, mennyire életszagú, hogy a jövőben a fiskális vasfegyelem díszpéldányai lesznek? Surányi nem lépett ugyanazon csapdába, mint annyian előtte. Jelesül, hogy elhiszi: a szakértői karizma helyettesítheti a politikai támogatást. Ugyanokkor Surányinak, bármennyire is kompetens   aligha lett volna esélye a független, pártsemleges helyzetmenedzser szerepére. Amivel ő maga is szembesülhetett.   

Surányi György © Végel Dániel

Surányi György talán felidézte 1995. március 12-ét. Akkor nem bankárokból csináltak kormányfőt. Hanem az országot irányító politikusok megfogadták a bank-és pénzpiaci szakma tanácsait. És – annak minden népszerűtlensége dacára – végigvitték a stabilizációs csomagot. A pénzügyi elemző-tervező, bankszektoros vezető mégiscsak szakbarbár. Aki keserűen tapasztalhatja: az üzleti normarendszer és szokásjog, illetve a politikai labirintus farkastörvényei gyökeresen más alapokon nyugszanak.

Bokros és Surányi válságkezelése 1995-96-ban azért lehetett sikertörténet, mert Horn Gyula személyében ott volt – fedezvén a hátukat – egy állampárti kamarillaharcokban edződött hétpróbás politikai manipulátor. Aki keresztülverte pártján az intézkedések támogatását. Bár ő is kádári populista szlogenekkel jutott hatalomra, a Horn-éra többé-kevésbé a reálpolitikusi józanész jegyében telt.

A Bokros-csomag mellett drasztikus államtalanítást indítottak a közszférában, piacosító gazdaság- és szociálpolitikai korrekciókról döntöttek, nagyrészt befejezték a privatizációt, levezényelték a NATO-belépést, előkészítették az uniós csatlakozást. Még a nyugdíj- és egészségbiztosítás reformjára is voltak (kétségtelenül tétova és félbehagyott) kísérletek. Antidemokratikus múltja (és az azzal való szembenézés hiánya) dacára Horn jobb teljesítményű (és bizakodóbb jövőképű) országot adott át, mint amilyet elődeitől átvett. Ki kell m mondani, Horn volt az eddigi demokráciánk (és a baloldal) utolsó nagyformátumú válságmenedzselő politikusa. Aki maradandót tett le az asztalra, és amit elkezdett, legalább részben befejezte.

A ’80-as évek reformközgazdászi generációjából indult Surányi briliáns pénzügyi elme. Felejthetetlen érdemei vannak a gazdasági rendszerváltásban. Nyugaton is elismerik: a Bokros Lajossal koprodukcióban levezényelt stabilizáció nélkül hazánk a régió peremén történő vegetálásra ítéltetik. Kétségtelen, biztos politikai hátterű szakpolitikusként remekül megállhatná a helyét. Viszont eddigi közéleti tevékenységébe a jobboldali ellenzék bele tud kötni, és ennek hátulütőjét   a jelek szerint ő is felismerte. Igaz, nemigen akad olyan, valóban pártfüggetlen személyiség, akinél a népszerűségi csúcstartó Fidesz egyáltalán fontolóra venné az előrehozott választás alternatívájaként bedobott kríziskormány ötletét.

Surányi mindenestre még 1991-ben, vállalva politikai meggyőződését, aláírta a Demokratikus Chartát. Mint Kóczián Péter Surányiról  írt pályaképében írja: „Még a vele szimpatizálók jelentős része is úgy véli, hogy a Demokratikus Chartát nem lett volna szabad aláírnia. Egyrészt, mert MNB-elnökként még a demokráciát valósan veszélyeztető ügyeket sem kifogásolhatná, másrészt, mert sokak szerint a Demokratikus Charta valójában nem egyszerű civil mozgalom volt, hanem a szocialista párt 1994-es győzelmét elősegítő politikai mozgalom, melynek előjelei már 1991-ben is látszottak.”

Azután, 1998 tavaszán, mint Debreczeni József Orbán-biográfiája emlékeztet rá: Surányi, MNB-elnökként „elemzést készített a Fidesz gazdasági programjáról, amely erősen megkérdőjelezi a hétszázalékos növekedés realitását. Ezt eljuttatja Horn Gyulához, aki egy választási vitában azzal érvel, hogy lám, a Nemzeti Bank is irreálisnak és felelőtlennek tartja a Fidesz terveit.” Kóczián cikke szerint „az elemzést Horn Gyula kérte, azaz a miniszterelnök rávette a Nemzeti Bank elnökét, hogy megszegje a tőle elvárt semlegességet, és a választási kampányban kötelezze el magát valamelyik párt mellett, illetve ellen. Surányi pedig - miközben addig elhatárolódott attól, hogy a pártok gazdasági programját minősítse - eleget tett a miniszterelnök kérésének, s ezzel tevékeny részesévé vált annak, hogy ismét csorbuljon az MNB semlegességéről kialakult kép. Egyébként egyetlen más párt programjáról nem készíttetett elemzést, és egyetlen más párt vezetője sem kapta meg a Fidesz programjáról készült elemzést.”

Mint a fenti idézetekből jól látszik: a gazdasági reformértelmiség – melynek Surányi tipikus figurája – nem volt képes felmutatni azt, ami jelenleg össznemzeti válságelhárítás alapfeltétele lenne: a politikai elfogulatlanság tényét és látszatát. Márpedig egy nemzetgazdasági stratégának, aki rendkívüli – a hagyományos pártrendszeri logikán átlépő – krízisdöntéseket harangozna be, fogadtatna el legfontosabb tulajdonságként bírnia kéne vele. Merthogy a szembenálló belpolitikai tényezők elvi szinten is csak úgy respektálnák az illetőt, ha biztosan tudják: nem a rivális „trójai falovával” van dolguk. Jobboldali támogatást egy válságkormányhoz alapból olyanformán lehetne szerezni, ha a technokrata csődgondnok, akit kijelölnek, nem kerül politikai gyanúba. Reformer technokratánál a politikai érzék nem a közéleti hovatartozás nyilvánvalóvá tételét, hanem pont annak diszkrét leplezését jelenti.   Sajnos a reformközgazdászok többsége (így Surányi sem) rendelkezett olyan önuralommal, hogy távolságtartóan neutrális hozzáállással mindkét oldal felé partiképes legyen. Ezért bennrekedhet egy olyan politikai gettóban, melynek lakói immár nem rendelkeznek a bokrosi hőskorszak kurázsijával. Így lassacskán csak az előrehozott választás jelent piacképes gazdaságélénkítő alternatívát.    

Papp László Tamás